Horváth Júlia: A turul-szobor eltávolítása üzenet volt

A munkácsi Turul-szobor eltávolítása is egyfajta üzenet volt. Megerősítette, hogy az ukránok sok szempontból nem tisztelik az országukban élő kisebbségeket, így a magyarokat sem – Horváth Júlia Borbála íróval, kulturális antropológussal beszélgettünk az orosz-ukrán háború társadalmi eseményeiről.

– Az orosz-ukrán háború kapcsán ismét felmerül a kérdés, hogy mi lehet a nők szerepe a háborúban?

– Bár manapság már sok női katona megfordul a hadseregben, kisebb fizikai adottságaik révén ők nyilván nem igazán engedhetők a frontvonalba. Főképpen az irodai munka, ápolás, ellátás – tulajdonképpen a hadtápos feladatokat lehet rájuk bízni. Szerintem ez rendben is van így, mert a veszély az veszély, viszont sokan szeretnék kivenni részüket a védelemből. Miért ne szolgálhatná a hazáját egy nő, vagy miért ne választhatna katonai hivatást? A lényeg a hozzáállás, mert csak némileg igaz, hogy a nők kizárólag azért háborúellenesek, mert gyöngébb lélekkel rendelkeznek és féltik a gyermekeiket.

Sokat vitatott tudományos tétel a matriarchátus létezése vagy nem létezése, ahol nők voltak a fővezérek, és nem háborúskodtak. Pedig megtehették volna. 

– Milyen helyzetben vannak a nők az orosz-ukrán háborúban?

– Ugyanolyanban, mint a történelem folyamán a háborús időkben voltak általában, csak mindez kevésbé ismert a békébe beleszületett európai emberek számára. Bizonyos szempontból ugyanazt látjuk Ukrajnában, mint korábban Afganisztánban, vagy Szíriában: amikor a férfiak elmennek harcolni, akkor a nők döntéshozóvá válnak és olyan feladatokat teljesítenek, amelyeket korábban a családfenntartó férfiak végeztek. Ugyanez a helyzet a migráció esetében is.

Ritkán halljuk a hírekben, hogy háború idején az életfeltételeket a nők teremtik meg és működtetik tovább az országot.

Ez történik most Ukrajnában is, azzal a jelentős ténnyel együtt, hogy amíg lehetett, a harcolni nem kívánó ukrán férfiak egyszerűen elhagyták az országot.

– Ha véget ér egy háború, hogyan egyesülnek a családok?

– Ha például a Közel-Keleti tapasztalatokat vesszük kortárs mintául, békében a nők közéleti szereplése hangsúlytalanabb, mint a férfiaké, ezekben az országokban kiváltképp. Egy afgán, vagy szíriai férfinak újszerű megtapasztalnia azt, hogy a nő önálló ember és a távollétében akár éveken át képes ellátni „férfias feladatokat”.

Mindezek konfliktusokhoz vezethetnek akkor, ha a nők, megtapasztalva saját rátermettségüket és szabadságukat, szeretnének fejlődni, például felsőfokú iskolákban tanulni, vagy „férfias” szakterületeken elhelyezkedni.

Ukrajnában némiképp más a helyzet és a családegyesítés történhet külföldön, nem túl messze a szülőföldtől is, ahová ezúttal a nők mentek előre. Meglátásom szerint, ha egyszer véget ér a háború, a párkapcsolatok és a családok nem tudják ugyanott folytatni, ahol abbahagyták, mert a frontokról vagy a külföldről hazatérő férfiak elvesztették a civil életben kialakított egzisztenciájukat, a helyüket sok helyen már nők töltik be.

– Magyarország szempontjából kifejezetten érzékeny téma Kárpátalja. Hogyan látja az ott élő magyarok helyzetét?

– Aggasztónak, mert ők sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint Ukrajna más, a katonai támadásoktól megkímélt területein élők. A magyarokat ezúttal nem közvetlen fizikai fenyegetés – pl. bombázás –, hanem a kulturális és anyanyelvhasználati létüket tekintve érte emberi jogi támadás. Ez is a szülőföldről elűzés egy fajtája.

Kárpátalján javarészt az idősebbek maradtak, mivel a magyarok nem akarnak Oroszország és Ukrajna háborújában elpusztulni.

Eleinte az elvándorlás lehetősége adott volt számukra, és mivel a vágyott, vagy inkább „beígért” nyugat-európai életszínvonal magyarnak és ukránnak egyaránt csábító, ezért nekiindultak.

– Visszamennek valaha is a kárpátaljai magyarok, hogy ott folytassák az életüket?

– A szülőföld ereje rendkívül erős, ugyanakkor kérdés, hogy a többségi állam hogyan fogadja majd őket. Az egyik kárpátaljai író barátom azt mondta, hogy amennyiben Ukrajna nem lesz az Európai Unió tagja, akkor szerinte a kárpátaljai magyarságnak vége. A nemzetiségi jogok érvényesítése a hétköznapi életben viszont továbbra is kiszámíthatatlan.

A munkácsi Turul-szobor eltávolítása is egyfajta üzenet volt.

Megerősítette, hogy az ukránok sok szempontból nem tisztelik az országukban élő kisebbségeket, így a magyarokat sem. Holott az, hogy milyen lesz Ukrajna a háború után, azon is múlik, hogy hogyan bánik az állampolgáraival. Annyi már most megjósolható, hogy ha magukra maradnak a kárpátaljai magyarok, akkor elveszíthetik szülőföldjüket.

– Lehet a szülőföldnek olyan ereje, hogy a háború utáni országban újrakezdjék az életüket?

– Az elmúlt években a határon túl végzett falukutatásaim alkalmával azt tapasztaltam, hogy a szülőföld marasztaló ereje, fő szegmense az anyanyelvhasználat – melynek továbbadói elsődlegesen az anyák. Sokak számára talán meglepő tényező a magyar közösségek vallási összetartozása.

A kárpátaljai magyarok jó része remélhetőleg hazatér szülőföldjére, de óriási szükség van az anyaországi segítségre, főképpen nagy gazdasági beruházásokra. Sokan bírálják a debreceni akkumulátorgyár megépítését, pedig rendkívül fontos, hogy Észak-Kelet Magyarországon munkahelyeket biztosító létesítmények jöjjenek létre.

Elképzelhető, hogy Magyarországnak több tíz-, vagy százezer embert kell tartósan foglalkoztatnia az elkövetkező években: kárpátaljai magyarokat és menekülő ukránokat egyaránt.

Ha tetszik, ha nem, Magyarországon bevált a munkaalapú társadalomrendszer, és akik szeretnének itt boldogulni, azoknak követniük kell azt.

 

Tóth Gábor

Címlapkép: Szennyes Krisztián, Vasarnap.hu