Ungváry Zsolt: A történelem nem ér véget

„A hála nem politikai kategória”, mondta Pozsgay Imre, amikor – a rendszerváltásban betöltött vitathatatlan érdemei dacára – a négyigenes népszavazás következményeként lecsúszott a köztársasági elnöki posztról.

De ugyanezt vághatta a belső vámhatár miatt elégedetlenkedő, a trónját „életükkel és vérükkel” megvédő magyarok fejéhez Mária Terézia. A Teleki Pál életáldozatán meghatódó és a béketárgyalásokon számára egy üres széket ígérő Churchill szavaira sem emlékeztek akkor már az angolszászok. A németek is villámgyorsan elfelejtették, kik verték ki az NDK-s menekültek átengedésével az első téglát a berlini falból. Ukrán szomszédaink sem emlegetik a Covid idején kapott lélegeztetőgépeket, vakcinákat, infrastrukturális fejlesztéshez nyújtott pénzeket, menekültek befogadását és hogy nem kívánjuk – másokkal ellentétben – a százezernyi ukrán (és egyéb) áldozatot követelő háború megsegítését fegyverekkel; ehelyett a leggonoszabb ellenségek közé sorolnak. Idehaza pedig azok, akik évtizedeken át abból éltek, arra alapozták karrierjüket, egzisztenciájukat, sőt leszármazottaik jólétét, hogy a nagy szovjet medvetalpat nyalták, most hirtelenjében az ukrán szuverenitás szószólói lettek, s míg a magyar területi integritásról és ezeréves határainkról sosem volt egy jó szavuk, a harmincéves Ukrajna esetében hirtelenjében megtalálták magukban a területvédő lelkületet.

Sok egyéb vérlázító vélemény mellett például az újságírást a Szovjetunióban elsajátító, az egypárti diktatúra agymosó híradójának moszkvai tudósítója, Hardy Mihály sem tartotta magát a „ha hallgattál volna, nem sorakozol fel a nyilvánvaló hazaárulók nemtelen táborába” közmondáshoz.

(…) a nagy-magyarországos térképen a jelenlegi Ukrajna kárpátaljai területei is magyar földként vannak feltüntetve. Aki ilyet dörgöl az éppen élet-halál harcot vívó ukránok orra alá, az alighanem beteges uszító

– mondja az állítólag megszűnt Klubrádióban. Mi meg úgy látjuk, az a beteges uszító, aki legitimál egy számunkra tragikus és elfogadhatatlan helyzetet. A legdöbbenetesebb, hogy ezek miatt a feljelentgető, kioktató, minden helyzetben a velünk szemben állók oldalára álló „honfitársaink” miatt kell végtelenített csatákat vívnunk egyre rosszabb kilátásokkal; mert nem elég, hogy az ellenérdekelt felekkel, országokkal, nemzetekkel kell küzdenünk az igazunkért, de van egy úgynevezett baloldalunk, „ellenzékünk”, amelyik ebben is az ellenséggel tart. (Gyurcsány legalább tisztességgel ki is mondta, hogy ő nem ellenfél, hanem ellenség.)

Azt pedig felejtsük el, hogy Nagy-Magyarország, mert ilyen sosem volt. Van a Szent István-i, kárpát-medencei Magyarország (ez a par excellence Magyarország), voltak hódítások (Bosznia, Halics, Dalmácia, Nápoly…), amiket sosem tekintett senki Magyarországnak; voltak átmeneti megszállások (török hódoltság), amikor a maradékot pl. Királyi Magyarországnak illetve Erdélyi Fejedelemségnek hívtuk. Jelenleg az országterület egy jelentős része megszállás alatt van, ezért a pillanatnyi ország megnevezése a csonka- vagy trianoni Magyarország. Ne sugalljuk azt a „nagy” jelző használatával, mintha az a korszak a valódi Magyarországtól valami elütő, átmeneti állapot lett volna.

Ezekkel a térképekkel (ld. pl. autó felségjelzéseken), sálakkal, otthonok falára kitett poszterekkel az emlékezet ébren tartása a legfontosabb. Elhalt szüleinkről, őseinkről is őrizzük a fotókat, festményeket; ez megerősíti a családi kohéziót, tudjuk, honnan jöttünk, kikhez tartozunk. És itt már túl is lépünk a puszta emlékezésen. Mert attól, hogy valamit elvettek tőlünk, még nem mondtunk le róla.

Amikor a törökök 150 évre elfoglalták, senkinek sem jutott eszébe, hogy a hódoltsági terület ne volna Magyarország. Csak éppen meg van szállva. És a törökök is pontosan tudták, hogy vissza akarjuk szerezni, nem szaladgáltak sértetten más nagyhatalmakhoz vagy szomszédokhoz, hogy a magyarok nem törődnek bele. Tartották a területet, amíg tudták. Mi meg nem foglalkoztunk a lelkivilágukkal, hanem kivártuk, amíg sikerült.

Ha lemondtunk volna róla, én most nem tudnám magyarul írni ezt a cikket, mert lakóhelyem bőven oszmán fennhatóság alatt lenne. Ha a gondolat abszurdnak tűnik, elsétálok Ófaluba a minarethez, amely (az országban megmaradt másik két társával együtt) bizonyítja, hogy itt bizony a müezzin szólította imára az igazhitűeket. Mostanra 800 kilométernyire vannak tőlünk. Azt nem tudom, ők mit gondolnak erről az egészről, vajon Hamzsabégnek írják-e a tankönyveikben; az ő dolguk. Talán felmerül bennük, hogy rövidesen ismét élettel telhet meg az érdi minaret. A mi dolgunk az, hogy ne így legyen. Ők épp úgy tudják, mint mi, hogy a történelem soha nem ér véget és még egyetlen status quo sem bizonyult véglegesnek. Ezt csak velünk akarják megetetni az aktuálisan birtokon belül levők.

A címlapképen Hardy Mihály. Forrás: Bud.hu