Ungváry Zsolt: Beengedjünk-e minden lövést, ami a kapunkra jön?
Fábry Sándor egy kicsit kihúzta a talajt publicistai lábam alól. Évek (évtizedek) óta írom rövidebben, hosszabban, kicsit elkalandozva, konkrét esetekre vagy nagy igazságokra vonatkoztatva, áttételesen, ironikusan vagy patetikusan azt, amit a humorista most egyetlen mondattal elintézett. („Az Orbánt kedvelem, a Gyurcsányt meg utálom, mint a sz.rt.”)
Ezért most valami látszólag egészen másról akartam írni. A hétfői MTK-Diósgyőr, másodosztályú labdarúgó-mérkőzés szünetében olyasmi történt, ami megmozgatta a fél országot. Sosem lehet tudni, mi válik üggyé, mire csap le éhesen a közvélemény; de amikorra eldöntöttem, hogy a kis színes hírről írok pár sort, addigra az internetes honlapokat, közösségi oldalakat, a média különböző felületeit elárasztották a témával kapcsolatos bejegyzések. Még mondja valaki, hogy a focinak nincs társadalmi mozgósító ereje.
A második félidő előtti kezdőrúgást egy tízéves kisfiú kapta a születésnapjára. (Van ilyen, én is vettem a fiamnak a huszadikra a Siófok-DVTK meccsre 2021 nyarán.) Csakhogy por került a gépezetbe, a hazai játékosok felbíztatták a kissrácot, hogy ne érje be a kezdőrúgással (amire az üzlet köttetett), hanem bónuszként vezesse rá az ellenfél kapujára a labdát, és rúgjon gólt. Énok lelkesen nekivágott, ám nem elég erős és nem kellően meghelyezett lövését a diósgyőri kapus kivédte. Természetesen egy futballista nem ismer elveszett labdát, Énok utána futott, még egyszer próbálkozott, de ekkor sem sikerült túljárnia a hálóőr eszén.
Első pillanatra tisztának látszik az eset: egy gyerek örömét elrontotta egy felnőtt, van-e ennél szomorúbb és szánalmasabb. Kicsit jobban megkapargatva kiderül, hogy mint szinte mindig, a dolog megítélése megosztóbb ennél. (Ha visszautalunk a cikk legelejére, eszünkbe juthat, hogy nem mindenki gondolja azt, amit Fábry Sándor vagy én, hiszen a DK-nak 14% körüli támogatottsága van.) Az egyik lap olvasói szavazásán például a kétharmad szerint be kellett volna engednie, de ezek szerint egyharmad a kapussal ért egyet. (És ami a legdurvább, hogy ez nem feltétlenül fedi le a kormánypárti kétharmadot, hanem egészen fura metszéspontokat produkál a társadalmon belül.) A diósgyőri portás mindenesetre arra gondolhatott: az első félidőben kaptam két gólt, most még itt a szünetben is meg akarnak alázni, egy tízéves kölyökkel rúgatnának gólt, na ne má’. Később persze megkövette a srácot, ajándékot is ígért neki. Hirtelen Énok vált a mainstream-mé.
És itt elérkeztünk egy másik vetülethez. Bizonyos celebek, művészek, sőt politikusok, közéleti személyek nem röstellnek minden áldozatot meghozni azért, hogy bekerüljenek a média napi folyamába, Énoknak ez fillérekért sikerült. Ha berúgta volna, lenne egy aranyos családi videó, így országos népszerűséget hozott neki a kivédett lövés. Igaz, ő valószínűleg nem is érti, mekkora dolog ez, hogy százezrek nézik meg a neten, emberek vitatkoznak, veszekednek, táborokba gyűlnek miatta. Azóta kárpótlásul már meghívták a Diósgyőrhöz, kapott ajándékot az MTK-tól. (Nekem se regényeket, elbeszéléseket meg ilyen cikkeket kéne írnom, hanem egyszer beszaladni az egyik színházban a színpadra, és a Rómeó és Júlia nagyjelenetében felolvasni egy novellámat. Nagyobb figyelmet kapnék, mint így. Na mindegy.)
Hányszor van, hogy nem sikerül valami, amit szeretnénk. Jó-e, ha vörös szőnyeget terítenek elénk, és hagyják nekünk, hogy megvalósítsuk önmagunkat? Sokszor mások kárára. (Ld. még ilyen-olyan kvóták, devianciák felkarolása stb.) Ugyanakkor semmi nem olyan fájdalmas, mint egy szomorú kisgyerek. Lesz még elég baja, óvjuk, amíg tudjuk, az ütésekhez, fájdalomhoz nem lehet „hozzászokni”.
És amikor azt hinnénk, körbe jártuk a dolog minden aspektusát, belerondít a képbe a Telex, amely, miként Lucifer, sosem adhat mást, csak mi lényege. Ismét elnyerte a „Hogyan alkossunk magyarellenes szlogent bármiből?” pályázat fődíját, ugyanis ezzel a címmel számolt be a sztoriról:
Újabb hungarikum: a világ legbunkóbb kapusa is magyar.
(Vajon minek nevezi a Telex azt a kapust, aki a magyar himnuszt szivárványos zászlóval és karszalaggal provokálja?) A Telex állásfoglalása az a pont, amikor az addig az ügyben bizonytalan – inkább a kisfiúval azonosuló – külső szemlélő hirtelen elkezd a kapus mellé állni. Úgy illendő, hogy levonjuk a tanulságot, ami kissé népiesen így hangzik: Lám, lám, miből lesz a cserebogár. És lábjegyzetként idekívánkozik a vicc:
Fociznak a bogarak. Csak az egyik ül bánatosan a kispadon. „Hát te miért nem játszol?”, kérdezik tőle. „Azért, feleli szomorúan, mert én vagyok a cserebogár.”
Címlapkép forrása: M4Sport/Videó
