Ungváry Zsolt: Most akkor ki szereti az oroszokat?

A honi közéletben van néhány mumusunk – a mi oldalunk sajtótermékei is előszeretettel festik őket olykor a falra –, akik bicskanyitogató megszólalásaikkal segítenek számunkra szárazon tartani a puskaport.

Szerintem ezek az emberek nem is léteznek. A Karmelita kolostorban készítik el a kamu Facebook- és Wikipédia oldalaikat, és elkötelezett kormánypárti agytrösztök írják az érvrendszerünket és indulatainkat felajzó cikkeket, nehogy eltunyuljunk. Legutóbb a Tóta W. nevű álprofilnak gyártották le az alábbi mondatot: „A Fidesz-tábor mostanra kizárólag ilyen büdös ruszki-drukkerekből áll, akik a Putyint szopkodják reggel, éjjel, meg este”.

(Állítólag felvétel is van róla, amint az illető mindezt kinyilvánítja, s ez azt sugallhatja, hogy mégis létezik e fura nevű ember, de tudjuk, hogy a technika és a CGI mai fejlettségével nem kunszt ilyesmit előállítani.)

Ha feltételezem, hogy minden logika dacára mégis elhangzottak e szavak, akkor viszont érdemes rá reflektálni.

Nem megyünk ugyan bizonyos szint alá, de mi publicisták azért vagyunk, hogy sokmillió honfitársunk elemi felháborodását megfogalmazzuk a provokálástól kielégülő alakokkal szemben.

A reggel, éjjel meg este tipikusan Gyurcsányhoz, illetve az ötvenhat előtti rákosista hazudozáshoz kötődik, tehát inkább elszólásnak tűnik.

Azt már megszoktam, hogy Fidesz-bérenc propagandista vagyok, akinek nincs saját ötlete, csak megkapja az eligazítást a nagy fehér főnöktől, s aztán visszaöklendezi a hallottakat.

Eleinte rosszul esett, mert történetesen a Fidesszel nehezen békéltem meg, a rendszerváltáskor MDF-es voltam, később inkább MIÉP-es elhajló, de mindvégig alapvetően nemzeti radikális. Orbán beszédét élőben hallottam a Hősök terén 1989. június 16-án, és nagy hatással volt rám, de a pártját nem igazán kedveltem, mert afféle szadeszos segédcsapatnak tartottam. Hogy később átjöttek az én térfelelemre, arról igazán nem tehetek.

Na de hogy vénségemre Putyin-szopkodó KGB-ügynök ruszofil lettem, ez azért engem is meglepett.

Egész gyerekkorom a ruszkik iránti mérhetetlen ellenszenvben (hogy ne mondjam gyűlöletben) telt; amennyire tehettük, a magunk szerény eszközeivel csináltunk trágár vicceket a CCCP betűszó feloldására, kicsit érettebb fejjel minden március 15-én (1983 és 87 között) részt vettem azokon az illegális felvonulásokon, amelyeken a szovjet-barát rendszer iránti unszimpátiánkat demonstráltuk. A sportversenyeken az oroszok ellen drukkoltunk, ott szabotáltuk a kötelező orosz órákat, tettük nevetségessé orosztanárainkat, ahol tudtuk. A gimnázium fiú vécéjében belekarcoltuk az ajtóba (nem én, de támogató jelenlétemmel erősítettem az elkövetőt): „Ne vigyorogj, Lenin, nem tart ez örökké, százötven év alatt sem váltunk törökké.” A November 7-e teret dacból Oktogonnak hívtuk, a partizános filmekről maró gúnnyal beszéltünk. Ennél többet persze nem nagyon tudtunk tenni, de ott voltunk a rendszerváltó nagy megmozdulásokon, és együtt követeltük a szónokokkal – köztük a Hősök terén a közismertségbe berobbanó Orbán Viktorral – a szovjet csapatok kivonását.

És akkor jön most valaki, aki leputyinszopkodózik minket, miközben a nem putyinszopkodók elsősorban azok közül kerülnek ki, akik – vagy felmenőik, elvbarátaik – negyven évig felszabadítóként ünnepelték őket, és akikkel szemben mindazt megvalósítottuk, amit leírtam.

Az internet bugyraiban rákerestem a pszeudo-publicista egyéb írásaira, s találtam még egy remekművet, ami ugyancsak erősíti a fenti feltételezésemet létezésének kétségbe vonhatóságáról. Ebben a Bibliát ostorozza. Nem afféle kispályás, aki a Háború és békét vagy Tóth Árpád költészetét teszi kritika tárgyává, hanem belecsap a lecsóba, ha bírálni kell. Többek között ezt írja: „Már ránézésre is dajkamese (…) kifutotta magát a történet, és ha vannak is még sokan, akik sejtenek valamiféle szervező intelligenciát a világ működése mögött, a személyes, szakállas és szigorúan hímnemű istenfigura már nem főszereplő a mi életünkben”.

Amióta egyre jobban ismerjük a világ működését, benne az építő elemekig visszabontható törvényekkel, kódokkal, rendszerekkel és tulajdonságokkal, azóta értelmes ember nem gondolhatja, hogy mindez véletlenül jött létre. Nem mellesleg a bibliai teremtéstörténet a csillagok, bolygók, alsóbbrendű élőlények, végül ember kialakulásának sorrendjével többezer évvel megelőzte a tudomány ugyanerre az eredményre jutó következtetéseit.

A véletlen-hívők elvakult szektájának legfőbb ellensége egyébként a matematika. Az aminosavak meghatározott sorrendje szerint felépülő fehérjék véletlenszerű kialakulásához annyi kísérletre lenne szükség, amekkora számot elképzelni sem tudunk. Ha száz embernek véletlenszerű próbálkozásokkal kellene nevének betűrendjében felsorakozni, akkor – minden újabb kísérletre egy másodpercet szánva – az ősrobbanástól máig nem próbálhattuk volna ki az összes verziót. Egy értelmes lény azonban az ábécé ismeretében pár perc alatt sorba állítja őket.

Amire a véletlen sosem lenne képes, azt a tervező intelligencia könnyedén megoldhatja.

Minden szabály, törvény, esemény, történés, tett mögött létezik tudatos alkotó. A tervezettség legfőbb bizonyítéka maga Tóta W és a munkássága mögött gyanítható szándékok; véletlenül nem lehet valaki ennyire hülye.

A képen Vlagyimir Putyin orosz elnök a Hadsereg-2022 Nemzetközi Katonai és Műszaki Fórum megnyitóünnepségén a kubinkai Patriot katonai kiállítási központban és gyakorlótéren 2022. augusztus 15-én. Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Elnöki sajtószolgálat/Elnöki sajtószolgálat