Ungváry Zsolt: Kísértet járja be Európát, a háború kísértete

A háborúnak régen volt egy kis romantikus bukéja. Férfias, elegáns, hódító – és elsősorban csak a katonákat érintette. Mesék, legendák kapcsolódtak egy-egy nagy ütközethez. Főleg a hosszasabb békeidőszak színezte ki és szépítette meg a harcokat.

Az I. világháború kitörését osztatlan lelkesedés fogadta mindkét oldalon: „Éljen a háború!” feliratú transzparenssel vonultak utcára a támogatók, és dicsőség volt önkéntesnek jelentkezni a szerbek, franciák, oroszok vagy a németek, osztrákok, magyarok ellen.

Aztán jött a kegyetlen megtapasztalás: az elesett apákról, testvérekről, fiúkról szóló híradások, odahaza pedig a hadigazdaság hiányai.

A békés polgári jólétből a nélkülözésbe és gyászba zuhanó Európa, úgy tűnt, megtanulta gyűlölni a háborút. A honfiúi lelkesedéssel harcba indulók az első véres összecsapás után így üzentek haza Gyóni Géza tollán keresztül: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket (…) Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, / Robbanó golyónak mikor fénye támad / S véres vize kicsap a vén Visztulának. (…) Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról / Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben / S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…”

Aztán mégis belefutottunk a második világégésbe, amikor már nem csak a harctéren, hanem a városok falai között is, a bombázások, ostromok, belövések és erőszakoskodások közepette a civilek is közvetlenül megtapasztalhatták a háború borzalmait.

És miután a népek kimondták, hogy soha-soha többet, a nyugatiak a keletiek rabsága árán megváltották a maguk békéjét és jólétét. Azt hittük, a háború többé nem opció. Gorbacsov is ezt hitte, köszönjük, kaptunk cserébe harminc békés évet. De túl hosszúra nyúlt a jólét, és mire nekünk is részünk lehetne benne, az újabb generációk is meg akarják ízlelni és szagolni a vért. Persze lehetőleg nem a sajátjukét.

És most újra úgy beszélnek a háborúról, mintha az elfogadható lehetőség, a politika logikus folytatása volna. Nem tanultak és nem emlékeznek. Fene nagy jódolgukban, miként az 1910-es évek boldog, unalmas békéjét megelégelve, ismét kivonulnak „Éljen a háború!” feliratú tábláikkal.

Egy mentség van a háborúra: az önvédelem. Ebből a szempontból az ukránok háborúja (az övék és nem a miénk, az EU-é vagy az USÁ-é) jogosnak tűnik. Kicsit megkapargatva azért kiderül, hogy olyan területekért folyt eredetileg a harc, ahol orosz többség van, s ahol a helyiek kikiáltották az elszakadást, vagyis nem akarnak Ukrajnához tartozni; tehát akaratuk ellenére tartanák ott őket, vagyis az ő szemszögükből az ukránok a támadók, és övék a honvédelem joga. Nem tudjuk persze, mennyire volt valós az orosz felügyelettel lebonyolított népszavazás, de ők legalább megkérdezték a lakosokat. A nyugat mindig mereven elzárkózik az ilyesmitől, ők szeretik a maguk kénye-kedve szerint húzogatni a határokat és egyáltalán nem foglalkoznak az ott élők óhajaival. A trianoni határok bizonyára sokkal elviselhetőbbek és igazságosabbak lettek volna, ha népszavazásokkal legitimálják az új helyzetet.

Az ukránoknak pedig azt tudjuk javasolni, törődjenek bele ennek a 10-12 ezer négyzetkilométernek az elvesztésébe, amit harminc éves államuktól elcsatolnak, ha mi sem kergettük világháborúba a planétánkat az ezeréves államunktól ellopott száznyolcvanezer négyzetkilométer miatt.

A címlapképen az Összetartozás emlékhelye látható az átadás napján, az államalapítás és az államalapító Szent István király ünnepén, 2020. augusztus 20-án. Forrás: MTI/Mónus Márton