Molnár Miklós atya: Kapcsolatban az élő Istennel III.

Antoine de Saint-Exupéry kis hercegének egyik híres párbeszédében a róka emlékezteti őt, hogy felelősséggel tartozik azért, akit megszelídített. A szeretetkapcsolataink fontos tényezője, hogy felelősséget vállalunk egymásért és a kapcsolatért. Ez egyéni és közösségi szinten is így van. Enélkül a kötődés valójában csak a látszat, melynek nincs igazi súlya.

Egy példával indítanék megint! Adott egy fiatal pár, és most kezdik a közös életüket; felújítják az új otthonukat, berendezik azt mindenfélével. Csakhogy – ahogy manapság a kivitelezőkkel lenni szokott – az egyik cég nem tartja a határidőt, sőt, egyre simlisebb lesz. Konfliktus keletkezik, melyben mind a ketten úgy érzik tehetetlenek és még akár félnek is attól, hogy az előttük álló harcot megharcolják. Két lehetőségük van, melyek közül egyénileg kell dönteniük. Az egyik, hogy letagadva a félelmüket és kiszolgáltatottságukat, a felelősséget a másikra hárítják, pl. így: „te vagy a férfi, neked kell ezt megoldani”. Ez esetben tabuként takarásban marad a félelem, és a felelősség a másikra lesz tolva, amelyben ő így egyedül marad. Ez az út rombolja a kapcsolatot. A másik lehetőség, hogy őszintén megbeszélik egymással az érzelmeiket, helyzetüket, és közösen keresnek kiutat, akár úgy, hogy azt keresik, ki, vagy mi tudna most nekik segíteni, ha már mind a ketten elakadtak. Ez erősíti a kapcsolatot. Hasonló lenne a példa egy hajnalban felsíró gyermekkel, mondván: „te vagy az anya, neked kell ezt csinálni”. Vagy éppen hasonlóan alakul olyan tragédiáknál, mint egy gyermek elvesztése, stb.

A kapcsolatot mindig építi, hogyha felelősséget vállalunk magunkért, egymásért is, de a kapcsolatért is. Erősíti a bizalmat, segíti a realitásokhoz való visszatérést.

Hiszen ha ezt nem tesszük meg, újra hiedelmeket gyártunk, hogy kinek, mi lenne a feladata, vagy mit várhatok el a másiktól és mit nem. Ha kimenekülök a kapcsolatból, az megint csak elodázása a gondoknak, amelyekhez fel kellene nőni.

Mint említettem, közösségi szinten is így van ez. Ezért is nagyon fájó, amikor pl. napjainkban paptársaink sorsának alakulása okán egyes atyák, vagy hívek úgy nyilatkoznak, hogy minden felelősséggel a másikat akarják terhelni. Rombolja a közösség összetartását, sőt hiedelmeket indít el. Nem a realitások mentén élünk innentől, hanem a vágyott felelőtlenség szintjén, amely inkább a nihilistákhoz illene, nem hozzánk, akik felelősek egymásért, miként Káin és Ábel története is bemutatja. Nem tehetünk tehát úgy, még ha egyes tagok az Egyházban súlyos bűnöket követnek is el, mintha nem lenne közünk hozzájuk. Sőt, ha menthető a kapcsolat, inkább azon dolgozzunk, mint azon, hogy mielőbb megszabaduljunk a másiktól! Persze, az Egyház gyakorlatában ezért van a bibliai idők óta kiközösítés, ami tulajdonképpen nem valami bántalmazás, hanem a másikkal való közösség megszakadásának deklarálása! Amit máskülönben leggyakrabban nem is a közösség, hanem az egyén kezdeményez.

Miként jelenik meg a felelősség az Istennel való kapcsolatunkban? Először is az Isten oldaláról nézzük meg! Az Ószövetséget gyakran mutatják be úgy, mintha ott egy haragvó Istenről kapnánk leírást, szembeállítva az Újszövetség istenképével. Ez a közhely bármennyire nem igaz, mégis rendelkezik valós alapokkal.

Bár elmondható, hogy az Ószövetség is tele van Isten szeretetének bemutatásával, amit – meg merem kockáztatni – még gyakrabban is találunk benne, mégis vannak félreérthető igehelyek.

Előzetesben azt szeretném hangsúlyozni, hogy a Szentírás nem diktált szöveg, hanem sugalmazott. Ez azt jelenti, hogy nem szó szerint kell mindent érteni benne, hanem általában a leírásoknál szerepelhetnek emberi megélések is. Ahogyan felvázolja a szentíró az ellenség „gonosz és vérszomjas” vezérét, nem valószínű, hogy Isten látását tükrözi, inkább az író véleménye mutatkozik meg. Vagy amikor bizonyos eseményeket értelmez, mint pl. a tíz csapás idején a fáraó keményszívűségét, akkor bár a Biblia azt írja, mégsem valószínű, hogy Isten aktív cselekedetének következménye, hogy nem engedi el a népet. Egy egyszerű példája ennek, hogy ki is vette rá Dávidot a népszámlálásra! Sámuel második könyvének 24. fejezetében azt találjuk, hogy maga Isten tette ezt. Míg az Krónikák első könyvének 21. fejezetében azt látjuk, hogy itt már egyenesen a sátán. Amit tanítani akar a Biblia (és ez mentes a tévedéstől, nem a mellékes részletek!), hogy az Istenbe vetett bizalom hiányának jele a népszámlálás Dávidnál. A részletek már inkább a szerző világképét tükrözik.

Vegyünk azonban egy fontosabb példát! Az Úrral kapcsolatban azt halljuk, hogy „a halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13). Mégis, máshol így nyilatkozik: „az Úr adja a halált és az életet, letaszít az alvilágba és felhoz onnan” (1Sám 2,6). Most akkor honnan van a halál?

Vagy megint máshol Isten számon kéri a népét: „Miért ismételgetitek Izrael földjén ezt a mondást: Az apák ették a savanyú szőlőt és a fiak foga vásik el tőle?” (Ez 18,2), majd kifejti, hogy Ő nem büntet mást, mint aki a bűnt elkövette. Miközben máshol: „megbocsátja a bűnt és a gonoszságot, de azért nem hagyja megtorlatlanul, ellenkezőleg, az apák vétkét a harmadik s negyedik nemzedékig számon kéri az utódokon” (Szám 14,18).

Még lehetne példákat hozni! De mi történik itt? Ki adja a halált? Ki büntet? Kiket büntet? Nos, itt valami fontos igazságra találunk rá! Ezeket az ellentmondásokat egyetlen módon lehet feloldani. Úgy, ha megértjük, hogy Isten nem csak az aktív tetteiért vállalja a felelősséget, hanem a „passzivitásáért” is. Amikor Isten korlátozta magát, hogy a világot megteremthesse, sőt, hogy az embert a saját képére teremtve szabad akarattal ajándékozza meg, tudta, hogy ezzel milyen veszélyek járnak együtt. Mégis úgy döntött, hogy megéri neki ez, mert annyira szerette a világot (vö.: Jn 3,16). Ám, a kapcsolatban felvállalta a felelősséget nem csak a teremtés csodájáért, vagy a számtalan ajándékáért, amivel elhalmozott minket, hanem azokért a fájdalmas dolgokért is, amiket mi teszünk visszaélve a szabadságunkkal. Habár Ő tulajdonképpen csak megengedte nekünk, hogy a falnak menjünk, mégis Ő veszi magára a bűneinket és hal meg helyettünk.

Még több, más helyzetben is felmutathatnánk ezt, hogy miként vállalja Isten a felelősséget, amikor a népe makacssága odáig jut, hogy fogságba hurcolják őket és Jeruzsálem elpusztul, vagy éppen a hellén uralom idején, de ez az elmélkedés már így is túl hosszú. A lényeg, hogy értjük már,

akkor sem bújik ki az Úr a felelősség alól, amikor Ő inkább csak eltűri a tetteinket és azok következményeit, hiszen be is avatkozhatott volna.

Ebből mi is eltanulhatjuk, hogy a helyes és konstruktív kapcsolatot akkor tudjuk fenntartani Istennel, ha abban magunkra vállaljuk azokat a terheket, amelyek a felelősségünkkel együtt járnak. Nem csak azokért a tetteinkért, amiket aktívan cselekedtünk, hanem a passzivitásunkért, mulasztásainkért is. Ezzel még inkább helyére kerül minden a kötődésünkben!

Exupéry könyvében a róka emlékeztet minket is, hogy „az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít”. Úgy is mondhatnám,

csak akkor ismerhetjük meg a másikat, ha felvállaljuk a kapcsolatunkból származó felelősségünket. Amikor így vagyunk jelen egyben, akkor feltárul a másik valódi személyisége és magamat is jobban megismerem, nem beszélve a kapcsolatunkról.

Isten mélységeit csak akkor tudom közel engedni magamhoz, ha őszintén szembenézek a kapcsolati felelősségeimmel. Ennek bemutatására szeretnék a következőkben rátérni…

Molnár Miklós atya

A címlapkép forrása: Pixabay.com