Álom a Kertmagyarországról
A Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) új, fiataloknak szóló közéleti rendezvénysorozatot indított Kerkai Jenő Estek néven. A fiatalok lánglelkű apostolához, a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete) alapítójához hasonlóan szeretnék megszólítani a mai fiatalokat, ráirányítva figyelmüket a legfontosabb közéleti kérdésekre. Kerkai Jenő jezsuita szerzetesnek fontos szerepe volt a magyar kereszténydemokrácia kezdeteinél. A hatrészes elmélkedéssorozat az ő életének és működésének néhány fő vonását, illetve néhány aktualitását emeli ki. Az elmélkedéseket az egyesület felkérésére Koronkai Zoltán SJ, Kerkai Jenő élethivatásának kutatója írta.
A Kerkai Jenő által alapította KALOT tanfolyamain és népfőiskoláin az egyik központi téma volt a korszerű mezőgazdasági ismeretek átadása. A szervezők célja volt, hogy felkészítsék a parasztlegényeket a majdani önálló gazdálkodásra. Óvatosan, de határozottan hirdették a földreform szükségességét. Igazságtalannak tartották ugyanis a 30-as évek Magyarországának földtulajdoni viszonyait, mert a földbirtok kevesek kezében összpontosult, miközben hatalmas tömegek éltek nincstelenként. A katolikus egyház társadalmi tanítása alapján (Quadragesimo Anno) Kerkaiék sürgették, hogy minél több ember saját földhöz juthasson.
Ez a törekvés azonban nemcsak a nagybirtokos réteggel, de a katolikus püspöki karral is feszültséget okozott, hiszen az egyház egyike volt a legnagyobb földbirtokosoknak. A nagybirtokokat ugyanakkor nem elvenni akarták, ahogy később a kommunisták tették, hanem azt javasolták, hogy az önállóan gazdálkodó parasztok majd hosszú lejáratú bérlettel váltsák meg a kapott földet. Mindez nem pusztán szép álom volt, hanem működőképes modell, amit a felvidéki Egegen 1942-ben létrehozott KALOT-falu példája a gyakorlatban is illusztrált. A Vallásalaptól kaptak bérbe 418 hold földet, ahol 27 frissen házasodott legény kezdhette meg a gazdálkodást. Összefogva, szövetkezeti módon dolgoztak; „ez volt az első valódi kollektív mezőgazdasági üzem Magyarországon” – ahogy egy KALOT-dokumentum fogalmaz.
Itt bebizonyítottuk, hogy a kisbirtok termelőképessége a nagybirtokénál nem kisebb. Az egegi fiatal telepesek már az első esztendőben versenyképes gazdálkodást folytattak a környező nagybirtokkal
– írja büszkén Kerkai 1945-ben. Kerkai Jenő károsnak látta azt a folyamatot, hogy a falusi fiatalság a városokba áramlott, és ott többnyire gyökértelen proletártömeggé vált. Beszédeivel és műveivel azt akarta elérni, hogy a falu életképes maradjon, és a fiatalok számára új perspektívát tudjon nyújtani. A KALOT-csoportok megtartó helyi közösségekké váltak, amelyek ugyanakkor kitekintést és az országos vérkeringésbe való bekapcsolódást, szellemi, lelki és gazdasági ismeretekben történő gazdagodást jelentettek tagjaiknak. A KALOT oktatói között találjuk Somogyi Imrét, aki a „Kertmagyarország” apostola volt. „Kertmagyarország felé” című kötetét minden KALOT-házikönyvtárban meg lehetett találni, egyikeként a legtöbbet forgatott műveknek.
Meggyőződésük volt, hogy a belterjesen folytatott kertgazdálkodás – legalábbis belföldi piaci viszonylatban – törpe- és kisgazdaságaink jövedelmezőségét nagyban fokozhatja, és elsőrangú szerepet vihet e gazdasági egységek életszínvonalának emelésében. Adatokkal igazolható, hogy az intenzív kertgazdálkodás holdankénti termésátlaga nagyobb a szántóföldinél, s kedvező értékesítési lehetőség mellett számottevő pénzjövedelmet jelent
– fogalmaz a KALOT-vezérkönyv (1937). A KALOT-képzéseken különös hangsúlyt fektettek a kis területen is megvalósítható minőségi zöldségtermesztésre, és külön bolgárkertészeti tanfolyamokat is szerveztek. Mi valósult meg ezekből az álmokból? Az ígéretesen induló egegi telepeskísérletet elmosta a háború, a telepes KALOT-legényeket sorra hívták be katonának, és a frontra küldték őket. A KALOT-ot 1946 júliusában Rajk László kommunista belügyminiszter szovjet nyomásra feloszlatta. Az 1945-ben megvalósuló földosztás módja sok tekintetben problémás volt, de a kényszerkollektivizálás évtizedei, majd a rendszerváltás utáni kárpótlásjegyes földrendezés sem segítette az önálló parasztgazdaságok sokaságának kialakulását. Az emberek városokba való áramlása olyan megállíthatatlannak tűnő folyamat, amely az egész világon egyöntetűen zajlik. Az elmúlt évtizedekben nagyon sok magyarországi falu kiürült, mára a hagyományos értelemben vett parasztság gyakorlatilag megszűnt létezni. Napjainkban hazánkban a földtulajdon még a harmincas éveknél is jobban nagybirtokosok kezében koncentrálódik. Hol a jól működő kisgazdaságok sokasága? A gépesített, monokultúrás, nagybirtokra alapozott mezőgazdaság úgy tűnik, jövedelmezőbb, sikeresebb.
Mindezek fényében mindaz, amire Kerkai Jenőék törekedtek, teljes kudarcnak tűnik. Gyakorlatilag semmi sem úgy alakult, ahogy ők szerették volna. Vagy talán mégsem? Azért léteznek más szempontok is.
A KALOT-ról a szocializmus éveiben ugyan nem volt szabad beszélni, de az egykori KALOT-legények magukkal vitték azt, amit a népfőiskolákon tanultak, és akik falun maradtak, kamatoztatni tudták a mezőgazdasági ismereteiket.
Történt ez egyrészt a termelőszövetkezetekben, ahol számosan később meghatározó szereplőkké váltak, másrészt az állam által később már megtűrt, sőt a hatvanas évek közepétől kifejezetten bátorított háztáji gazdálkodásban. A KALOT így búvópatakként hozzájárult a magyar mezőgazdaság eredményeihez.
Más tekintetben ugyanakkor egyre több kérdőjel merül fel a nagyüzemi, monokultúrás mezőgazdasággal kapcsolatban. Az egész világon egyre súlyosabb probléma a termőföldek minőségének romlása, a talajerózió. A talaj kiszárad, kimerül, nehezen köti meg a vizet. A száraz föld pedig nagymértékben hozzájárul az aszályos időjáráshoz, s ezzel ördögi kör alakul ki. A talaj- és a vízgazdálkodási problémák egymást erősítik. Való igaz, hogy „a talajrombolás a klímaváltozás egyik legerőteljesebb mozgatója” (vö. Magyar Nemzet, 2022. december 10., Ozsda Erika, Megoldás a lábunk alatt). A romló talajviszonyok csökkenő termésátlagokhoz vezetnek, amit nemigen orvosol az erősödő műtrágyázás sem. Egyre világosabban látszik, hogy a globalizált ipari mezőgazdaság nem orvosság a bajokra, hanem éppen a problémák egyik oka. Vandana Shiva indiai környezetvédő Who Really Feeds the World? című könyvében rámutat a rendszerszintű problémára, és olyan új élelmezési modellt sürget, amelyben a főszerep a kistermelőké lesz, akik egészséges élelmiszert képesek termelni úgy, hogy eközben ápolják a biológiai sokféleséget és megóvják a termőtalajt.
Engedtessék meg egy személyes élmény is. Gyermekkorom kedves emlékei a nagyszüleimnél eltöltött balatoni nyári vakációk, amikor a nagyapám kertjében termett hatalmas és ízes őszibarackokat falhattuk. Nemrég nyár közepén szerettem volna jó helyi gyümölcsöt venni egy Balaton-felvidéki üzletben, de csak importbarackot találtam, amelynek íze meg sem közelítette azt, amit jól ismertem. Talán mindnyájunknak van hasonló élménye a külsőleg igen szép, de ízre harmatgyenge áruházlánci importgyümölcsökről.
Van valami nagy strukturális probléma azzal a rendszerrel, amelyben már nem éri meg helyben termelni jó gyümölcsöt, mert olcsóbb az íztelen, több ezer kilométert utaztatott élelmiszer.
A napjainkban örvendetesen terjedő termelői piacok vagy a tudatos vásárlás mind eszközei lehetnek annak, hogy ez a környezetre is rendkívül megterhelő rendszer megváltozzon, és újra megérje az igényes mezőgazdasági munka. Azt hiszem, ha ma élne, akkor Kerkai Jenő emellett is lándzsát törne, és nagyon kritikus volna a mindent egybemosni igyekvő, a helyi kultúrákat elsivárosító globális kapitalizmussal szemben. Kerkai számára a cselekvés egyik legfontosabb ihletforrása a katolikus egyház társadalmi tanítása, főleg a Rerum Novarum és a Quadragesimo Anno enciklika volt. Ma Ferenc pápa Laudato si’ enciklikája minden jóakaratú ember figyelmét felhívja közös otthonunk, a Föld védelmére és gondozására. A pápa így fogalmaz:
Elengedhetetlen olyan gazdaság előmozdítása, amely kedvez a termelői sokféleségnek és a vállalkozói kreativitásnak. Nagyon sokféle paraszti és kisvállalkozói élelem-előállítási rendszer létezik, amelyek ma is a világ lakosságának nagyobb hányadát látják el élelmiszerrel, kis mértékben használják fel a földterületet és a vizet, kevesebb hulladékot termelnek, legyen szó akár kis mezőgazdasági telkekről, gyümölcsösökről, akár vadászatról, vadon termő növények gyűjtéséről vagy kisipari halászatról. (…) A hatóságok joga és felelőssége, hogy intézkedéseket hozzanak, amelyek egyértelmű és erős támogatást nyújtanak a kistermelőknek és a termelői változatosságnak. (LS 129)
Mindezek fényében a Kertmagyarország, amiről 80 éve Kerkaiék álmodoztak, továbbra is aktuális, sőt lehet mondani, hogy időszerűbb, mint valaha, mert ezen múlhat a túlélésünk az ökológiai válsággal küzdő XXI. században. Ma Kerkai Jenő valószínűleg az átfogó ökológia és a teremtésvédelem fő szószólója lenne.
Forrás, címlapkép: MKDSZ.hu
