Ungváry Zsolt: A köztársasági elnök hűlt helye a koronázóvárosban
Novák Katalin nem ment el az önálló Szlovákia kikiáltásának harmincadik évfordulójára rendezett pozsonyi ünnepségre. Nagyon helyesen. A diplomáciai protokollnak megfelelően kimentette magát, de szemben Medgyessy Péterrel, aki nem érezte kínosan megalázónak, hogy Budapesten koccintson román kollégájával Erdély elszakítására (vagy Alföldi Róberttel, aki kölcsönadta volna a Nemzeti Színházat a pesti román követségnek a románok nemzeti ünnepének megülésére), Novák nem akart asszisztálni egy számunkra elfogadhatatlan döntés újabb megdicsőüléséhez.
Ugyan mit is mondhatott volna? Esetleg megkérdezi az eseményen megjelent ukrán miniszterelnök-helyettestől, vajon tiszteletét teszi-e április 7-én a Donbászban is a Donyecki Népköztársaság kikiáltásának 9. évfordulóján, illetve neheztelne-e ránk, ha mi mennénk? Mennyire csengett volna őszintén a harminc gyertya lelkes elfújásában részt venni, miközben átsuhan agyán a gondolat, hogy a mi államunk 1031-ben volt ennyi idős? Vagy már sminkelés közben, a tükör előtt belevillan a felismerés, hogy bármennyire is fiatalos, azért már ő is jócskán idősebb Szlovákiánál? Esetleg megkéri a megjelenteket, adózzanak egy perc néma felállással Duray Miklósnak, aki csak pár hónappal késte le, hogy szülővárosa, Losonc még magyar legyen, majd hosszú esztendőkig Csehszlovákiában, aztán még két nap híján 30 évig Szlovákiában küzdhetett a magyarság hátrányos megkülönböztetése ellen, az egyenjogúságért és méltányosságért. Vagy kiszalad a száján, hogyhogy harminc, hiszen volt már egyszer Szlovákia 1939-től 1944-ig, igaz, Hitler kegyéből, Tiso vezetésével, azzal nincs mit hencegni. Persze, Benessel is hencegnek, aki etnikai alapon hozott diszkriminatív törvényeket, amin a jogállamiságba beleszerelmesedett nyugatiak nem találnak kivetnivalót, mert csak olyan másodrendű embereket különböztettek meg, mint a magyarok.
Ha már születésnap, hát itt van Petőfi, épp kétszáz éve, ő legalább részben szlovák származású volt, amire ilyen sorokkal emlékezett, miszerint „Ha nem születtem volna is magyarnak/, e néphez állanék ezennel én”, vagy „a magyarok istenére esküszünk” vagy „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám”, továbbá „Mindjárt vitéz, mihelyt magyar; ő s az isten egyet akar.”
Netán tarthatott attól is az elnökasszony, hogy véletlenül kicsúszik a száján a pozsonyi várban, hogy ebben a szép Duna-parti városban tucatnyi magyar királyt koronáztak, de most hirtelen elfelejtette, hogy hány szlovákot. Ha pedig a pozsonyi országgyűlésekről esik szó, és Caputová asszony az 1990-es évek végi, vagy a kétezres évek eleji diétákat emlegeti, szabad-e megemlítenie például az 1825-öst, amelyen Széchenyi gróf felajánlotta egyévnyi jövedelmét a szlovák… bocsánat, a Magyar Tudományos Akadémia megalapításához. A pozsonyi csatát végképp értelmetlen volna megidézni, attól esetleg Van der Bellennek támadnának rossz érzései, jóllehet Ausztria csak 1918-ban állt össze először tényleges állammá a megannyi keleti tartományból. Roppant kínos lett volna az is, ha lépten-nyomon rákérdez, miért tettek ki mindenhová egy fél magyar címert, és miért kék a hármashalom? De a legvalószínűbben azért nem ment el, mert hogy nézett volna ki a Magyar Királyság ősi koronázóvárosában egy magyar köztársasági elnök?
A címlapképen Novák Katalin köztársasági elnök újévi köszöntőjének televíziós felvételén a Sándor-palotában 2022. december 30-án. Forrás: MTI/Sándor-palota
