Nem először hazudtak Brüsszelben
A helyzet az, hogy hazudtak nekünk – ezt mondta a brüsszeli szankciós politikával kapcsolatban múlt pénteken a Kossuth rádióban Orbán Viktor. A miniszterelnök arra utalt, hogy még nyáron, a Versailles-i csúcstalálkozón a tagállamok vezetői megegyeztek a brüsszeli bürokratákkal abban, hogy az energiaszektort nem érintik majd a szankciók. Végül persze nem így történt.
Már a Versailles-i megbeszélés után nem sokkal elkezdték ugyanis egyes tagállami képviselők, a különböző NGO-k és az Európai Parlament globalista tagjai rebesgetni, hogy az lenne az igazi csapás Oroszországra, ha az olajra és a gázra is korlátozásokat vetne ki Brüsszel. A józan hangok – és a német kancellár – sokáig ellenállt a nyomásnak, végül azonban a balliberális megmondóemberek Olaf Scholzot is „bedarálták”, innentől kezdve pedig nem volt megállás.
Először a szénre vetettek ki szankciót, majd következett az olaj és végül hangsúlyossá vált, hogy a gázbehozatalt is le kellene állítani.
Annak köszönhetően pedig, hogy az első kettőt keresztülvitték a brüsszeliek, a gáz esetén már a szankció lebegtetése is elegendő volt ahhoz, hogy elszálljon az ár. Így Magyarország például hiába harcolt ki mentességet az olajembargóval kapcsolatban és hiába jelezte, hogy sosem támogatja a gáz behozatalának korlátozását, a magas árak hatását hazánk is nyögi. Pedig előre lehetett tudni. Józan politikusok, élükön Orbán Viktorral már a kezdetektől hangoztatták, hogy ezek a szankciók Európának is fájni fognak, talán jobban is, mint Moszkvának. És nekik lett igazuk. Mi itt Európában azon izgulunk, hogy mennyiért lesz gáz a télen, az oroszok pedig köszönik szépen jól vannak és a magas gázárakból könnyedén finanszírozzák tovább az ukrajnai szégyenletes vérontást.
Bajban vagyunk tehát, csodálkoznunk viszont nem kell azon, hogy Brüsszelben átverték a tagállamokat és lényegében az európai polgárokat.
Nem ez volt az első eset ugyanis, hogy ez megtörtént. Emlékezzünk csak vissza a migrációs válságra, amikor a tagállami vezetők megegyeztek egymás között, hogy mindenkire érvényes, kötelező elosztási kvóta nem lesz. Majd mit csináltak a brüsszeli bürokraták? Belügyminiszteri szinten – ahol már nincs szükség egyhangú döntéshozatalra – néhány tagállam akarata ellenére is elfogadták a kötelező elosztási mechanizmust. Vagyis átverték a tagállamokat és azok vezetőit, amelyek megegyeztek abban, hogy nem lesz ilyen intézkedés. Az már persze más kérdés, hogy a gyakorlatban – ahogyan azt a józan hangok akkor is jelezték – a mechanizmus egyáltalán nem működött.
A brüsszeliek szavahihetőségéről lengyel barátaink is sokat tudnának mesélni.
A varsói kormány elé feltételek sokaságát állították Brüsszelből az Uniós pénzekért cserébe. A legfontosabb a bírói reform visszavonása volt, amely az Uniós tisztségviselők szerint sértette volna a bíróságok függetlenségét. A Morawiecki-kabinet pedig megtette ezt a lépést. Aztán jött az arculcsapás, amikor Brüsszelből azt mondták, hogy „bocsi, bár teljesítettetek minden feltételt, egyelőre mégsem fizetünk.”
Most pedig itt van a magyar támogatások ügye. A magyar kormány és a Bizottság egy 17 pontos listában egyezett meg és Budapest hétről hétre teljesíti is a vállalásait, cserébe azért, hogy megkaphassa a pénzt. Ugyanakkor már most vannak olyan hangok, amelyek további – szerintük – reformokat várnának el a nekünk egyébként jogosan járó forrásokért cserébe.
Brüsszel tehát az évek során szinte szavahihetetlenné vált. Több példa is bizonyította, hogy az adott szónak már nem sok becsülete van arrafelé – sőt még sokszor az írott papírnak sem.
Persze egy olyan helyen, amely teljesen eltávolodott az Európát meghatározó és naggyá tevő keresztény gyökerektől, ez nem is csoda. A keresztény hit és kultúrkör ugyanis tartást, becsületet, tisztességet ad. És ez tud egy közösséget naggyá tenni. Ennek hiányában pedig senki ne csodálkozzon rajta, ha egy birodalom a történelem süllyesztőjében végzi.
