Molnár Miklós atya: Kép és identitás IV. – Nyugtalanság és egyensúly

Le kell tisztáznunk, hogy vannak velünk született, mondhatni predestinált identifikálótényezőink, mint hogy emberek vagyunk, hogy férfiak vagy nők, stb. és vannak általunk (olykor nem tudatosan) választott tényezők (pl. apa lettem, itt, vagy ott dolgozom, ki a házaspárom, stb.). A két kategória között óriási különbségek is lehetnek, hiszen az előbbieket nem, de az utóbbiakat is csak részben változtathatom meg.

Úgy tűnik, hogy a predestinált tényezők esetében az ösztönénünkkel való kapcsolat közvetlenebb, míg a később választottak esetében inkább a felettesénnel való kapcsolat a jelentősebb. Ez azért is fontos, mert bár a pszichénk mind a két rétege értékeket képvisel számunkra, azért az értékrendünk alapjait érintő pontok (hűség, becsület, kitartás, stb.) inkább a felettesénünkben találhatóak. Ebből, pedig az következik, hogy a predestinált tényezőink általában zsigeribb szinten jeleznek (pl. a szexuális vágyakkal), míg a választottaink általában inkább a lelkiismeret, vagy az intellektus alapján. Ez, viszont nagyon sok küzdelmet okoz az erényes életre vágyók körében.  Gyakorta, amikor valaki a kép és az identitás között nem találja az utat, szégyent él meg. Ez a szégyen egyfajta paranoiás gondolatot is elindíthat benne, miszerint a kívülállók láthatják rajta, hogy nem az identitásának megfelelően érez. Ez abból fakad, hogy a felszínes kép alapján ítéli meg a helyzetet, úgy önmagát, mint a többi embert, vagyis azt a gyanút éli meg, hogy kívülről is észrevehető a belül érzett hiányossága.  Persze, ezek sokkal erősebbek lesznek, ha a predestinált identifikálótényezőket érintik, mint a másik esetben!

Amikor kamasz voltam, nagyon be tudtam dühödni azon, ha valaki a katolikus hitemet („az Igazságot”) merte megkérdőjelezni.

Akkoriban észre sem vettem, hogy egy belső egyensúlyvesztés következménye ez az indulat, úgy éltem meg, mint a helyes és felelős magatartás valakivel szemben, aki rombolni akar. A kamaszkor egyik fő erénye „az Igazság”, ami nem csoda, mert az identitás még gyakran csak képek formájában fogalmazódik meg, s így tulajdonképpen maga sem tudja, hogy kicsoda ő és mi a világ, hát valami stabilabbat keresne, ami támaszt nyújt a sok bizonytalanságban. Később értjük csak meg, hogy ez a nyugtalanság éppen belülről fakad és nem a külső „támadó” okozza. (Persze, vannak ettől független, akár adekvát indulataink is!) Valójában azért billentett ki a megkérdőjelezés, mert belül még nem mélyült el a katolikus identitás, és egy ilyen támadás akár végzetes fenyegetést is jelenthetett volna. A lehetséges szubmissziót (alávetettséget, elhasalást), pedig a psziché gyorsan agresszióval kompenzálta. Valójában egy fontos jelzés lehet a belső világunktól, amikor az alapvető identitásainkat érintő megkérdőjelezést egy alávetettségi félelem, vagy annak ellentétpárja, aránytalan agresszió követ. Nem minden esetben, de gyakran, a kép uralmáról adhat visszajelzést ez a reakció.

A belső békét, egyensúlyt az hozza meg, amikor a kép az identitás valódi mélységeit eléri.

Ott átélhetjük, hogy megingathatatlan biztonságban vagyunk. Ehhez, azonban, már az is kell, hogy ne csak az alapok legyenek rendben, hanem az önazonosságunknak megfelelően éljünk. Akik ezt a belső békét nem találják, próbálnak ma bűnbakot csinálni mindenkiből, mondván, hogy ki és mi tehet arról, hogy nyugtalanok! Sőt, még szakképzett pszichológusok, terapeuták, vagy pszichiáterek is rábólintanak, hogy ez a békétlenség kívülről származik, holott, ők is tudhatnák, hogy ezek olyan mélységek, amelyekhez külső szálak nem igen érnek el… Hiába hazudom szépnek és helyesnek a másik identitászavarát, attól még ő szenvedni fog tőle. Ez a szakma árulása azokkal szemben, akik segítségért folyamodnak hozzánk!

Ez a harmónia belső erőt, kisugárzást teremt. (Richard Rhor a férfiak esetében ezt nevezi „férfi erőnek”, de természetesen ez épp ugyanígy van a nőknél is.) Sőt, felszabadít arra, hogy másokra nyitott legyek és merjek befogadni és átdolgozni magamban másként látó, másként gondolkodó véleményeket. Jézusnál azt látjuk, hogy Ő, mint a „Fiú” azonosítja magát, hozzákötve a létezését az Atyához, s ebből megingathatatlan bizonyossággal tud tisztázni ószövetségi vallásgyakorlatokat, vagy helyreállítani kényes egyensúlyokat a karizmatikus és a strukturális vallási cselekedetek, vagy éppen az igazság és irgalom tekintetében, de éppen így tud nyitottan megérinteni másokat és megérintődni mások által. Mivel a stabil identitással rendelkező ember figyelmét és szándékait nem kötik le a saját magával való küzdelmek, így „szabad a keze, a szíve” arra, hogy másokért éljen. A bizonytalan magát érzi majd hibásnak minden kellemetlen helyzetben (vagy kompenzálva projektálja ezt), míg a biztonságosan, de dinamikusan megélt identitással rendelkező személy, bár képes az önreflexióra, általánosságban nem kételkedik abban, hogy jól cselekedett-e ő maga. A kötődési zavarnál is látunk hasonlót! Amikor valaki ebben szenved, ha a számára érzelmileg fontos másik személy késik, akkor magában keresi a hibát („én biztos nem érek annyit/már nem számítok”). Ha sikerül elmélyíteni a képet és elérni az identitás szintjét, megnyugszik a lelkünk nyugtalansága, mert tudjuk kik vagyunk és miért vagyunk, hol a helyünk és mi a szerepünk.