Molnár Miklós atya: Kép és identitás III. – Kapcsolat a kettő között

Mielőtt mélyére mennénk végre a témának, kell egy-két stabil pont, ami segít a tájékozódásban!

Először is meg kell, hogy értsük, hogy amiként egy teljesítménykényszerrel élő ember általában már régen, messze túlteljesítette a szükséges, vagy a kiemelkedő szintet, mégis úgy éli meg, hogy kevés amit tett, nem elegendő a szerethetőségéhez, úgy az önazonosságunk, a képnél megrekedt területeitől függetlenül is, már a miénk, még ha a fejlődés idején nem is vagyunk ebben biztosak. Tehát a képnél való megrekedtség nem jelenti azt, hogy nincs meg a meghatározó tényező bennem. A második dolog az, hogy minden esetben van utunk az eredeti identitásunkhoz, akkor is, ha az azonosulás nem lesz teljes. Lehetnek területek, ahol végleg elakadok a megélés szintjén, de attól még az identitásom megvan.

Vegyünk egy egyszerű és érthető példát: amikor a fiúgyermek átéli az ödipális szakaszát (3 éves kora körül), azaz vonzalmat kezd érezni az édesanyja iránt (ez még az aszexuális kor!), amely egészséges esetben nem teljesülhet be, arra „kényszerül”, hogy eltanulja az anya meghódításának a módját. Ezért utánozni kezdi az édesapa viselkedését, mert „apa megtudta szerezni anyát”. Így a férfi identitása megerősítést nyer, mintegy az utánzás által. Nos, az utánzás egy egyenes út a kép kialakulásához. Nyilvánvaló, hogy apa viselkedése nem kizárólagos a férfi identitást illetően, de egy formája annak. Ahogyan lassan felnő a gyermek, szükségszerűen először ezen képek mentén valósítja meg a férfiúi létét, de vélhetően legalább a kamaszkor környékén ezzel is konfrontálódni kezd. Ez egy lehetőség az elmélyülésre, hogy megértse az identitásának mélyebb rétegeit. Felfedezze azokat a területeket, amelyeket az apja nem mutatott be neki. Nem véletlen, hogy ilyenkor a példaképeknek, mentoroknak megnő a jelentősége, ahogyan a korosztálynak is.

Amikor ez az út nem megy ilyen simán, hanem valamiért elakad, mondjuk azért, mert a gyermek „meg tudja szerezni” az anyát (pl. lelkivigasza lesz az apával szembeni csalódásaiban), akkor a gyermek esetleg már nem keresi többé az utat a saját identitásához, mert a motiváció itt hiányzik. Később meglesz, amikor elhagyja az aszexuális periódusát, de akkor meg már az utat nem fogja találni, sőt úgy fogja érezni, hogy nem tudja mi köze az eredeti identitásához. Csakhogy a természet nem választja ketté a testet és a pszichét, azaz miként a testén megjelennek az identitásának jelei, úgy a lelkén is meglesznek ezek. Csak éppen nincs meg az út… Ilyenkor gyakran látjuk azt, hogy azok a képek lesznek kívánatosak, amelyek az anyánál voltak láthatók.

Ezért találkozunk gyakran azzal, hogy a homoszexuális problémákkal küzdő emberek, igényesebbek a külsejükre (illat, ápoltság, ruházat, stb.), miközben nem egyszer a másik férfi bizonyos fokú ápolatlansága („vadsága”), keménysége vonzó lesz számukra. Maguk könnyen mennek a már ismert női minták felé, mert a kép azt mutatja, hogy a férfiassághoz a nőiességen keresztül vezet az út (éppen fordítva, mint egészséges esetben az ödipális fázisból kivezető út lett volna). Ekkor már vágyik a férfiúi identitása felé, de nem talál más utat, minthogy „úgy szerezze meg apát” (pontosabban a férfiasságát), ahogyan anya elnyerte a férjét (és ez már szexualizált korszak). Eleve magában hordozza a kudarcot ez a megoldási kísérlet, s elképzelhetjük mekkora fájdalmat, magára maradottságot él át az, akinek ezt el kell szenvednie! Valójában megvan a férfi identitása neki is, csak nem tudja elérni, nem tudja, miként azonosulhatna vele.

A kép és az identitás között általában valós kapcsolat van, de amíg a kép nem mélyül el, magam nem fogom érezni, hogy miként kellene valóságosan viszonyulnom az identifikálótényezőmhöz, vagyis hogyan kell megélnem azt.

Gyakran a megjelenésben (a képben) keresem a választ, pedig magamban hordozom már és nem a cselekedeteimmel valósítom meg. Papoknál gyakran látjuk azt, hogy amikor arra kényszerülnek, hogy meghatározzák a papi identitást, cselekedetekkel kezdik leírni (misézem, hitoktatok, stb.). Pedig, valójában a felszenteltségük folytán, a kisujjukat sem kell megmozdítaniuk ahhoz, hogy megvalósítsák a papságukat. Mert a pap, ha semmit sem tesz, csak Istennel van, akkor is pap marad. Éppen így a kereszténységünk is! Nem azért vagyunk keresztények, mert ilyenek, vagy olyanok vagyunk! A keresztségünk által már megvalósítjuk a fő feladatunkat, ami az identitásunkból fakad: mivel Istennel, a Szenttel vagyunk kapcsolatban, így megszenteljük a világot.

Persze, az egy másik téma, hogy az önazonosságunknak megfelelően éljük-e az életünket! Itt már a hitelesség felé megyünk el. Ez is a kép és identitás kérdéskörébe tartozhat, mert lehet, hogy azért élünk bizonyos viselkedési formákkal, mert azt tartjuk a kereszténységünk alkotó elemének.

Például, ha azt hiszem, hogy egy keresztény nem védheti meg magát, nem lehet néha agresszív, stb., akkor a viselkedésemmel, amikor mosolyogva fogadom, hogy lábtörlőnek használnak, valójában egyáltalában nem hitelesen élem meg a keresztény önazonosságomat.

Kívülről nézve, pedig ilyen az, amikor megütköznek a kívülállók, hogy nem karitatív szervezetként írjuk le magunkat, vagy megfogalmazzuk, hogy számunkra az elsődleges cél nem a karitatív tevékenység. Az, ugyanis csak következik a hitelesen megélt keresztény identitásból.

Kép: Pixabay