Geopolitika és családtámogatás (1.)

Oroszország és Kína a közelmúltban gyakorlatilag egyszerre jelentette be a gyermekvállalást ösztönző új intézkedéseit. A két nagyhatalom esetében mindinkább középpontba kerül a családpolitika. De ez vajon csak a genderista Nyugatnak szóló fricska, vagy tényleg ekkora a baj? És mit üzen nekünk mindez? Csepeli Kálmán tanulmányának első része a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség oldalán jelent meg, melyt teljes terjedelmében közlünk.  

A Nyugat és Kelet közötti különbségeket mi sem szimbolizálja jobban, mint az ún. LMBTQ-kérdéshez való viszonyulás: mivel a genderideológia ellenpólusa a hagyományos családpolitika,

logikus lépés lenne, ha Moszkva és Peking ezen a téren is alternatívát kínálna a Nyugattal szemben. Erre utal a fentebb említett – elsősorban a termékenységi mutatók javítását célzó – intézkedések bejelentésének az egyidejűsége is.

Ettől függetlenül a hatékony családpolitika mindkét országban elemi szükségletté vált, még akkor is, ha a demográfiai problémák sem Oroszországban, sem Kínában nem olyan súlyosak, mint egyes kelet-közép-európai és távol-keleti térségekben. A hosszú távú – 2050-ig, illetve az évszázad végéig szóló – népességszámítások mindkét országban jelentős fogyatkozást prognosztizálnak, márpedig egy nagyhatalom esetében a létszámcsökkenés nemcsak az elöregedés, hanem a geopolitikai és katonai súlyvesztés kockázatát is magában hordozza.


Hirdetés
Tízért egymilliót

A világ legnagyobb területű országának népessége 1993-ban érte el a maximumot, konkrétan a 148,5 millió főt; azóta lassú – igaz, közben ideiglenes növekedési időszakot is magába foglaló – csökkenés tapasztalható. A fogyatkozás trendje azonban az előrejelzések szerint felgyorsul a következő évtizedekben: az ENSZ becslése szerint Oroszország létszáma 2050-ben már csak 121 millió lesz. Az orosz nők éves termékenységi rátája a gorbacsovi és jelcini érában zuhant a legnagyobb mértékben: 1989 és 1999 között 2,1-ről 1,1-re csökkent, s bár később ez az érték jelentősen nőtt, még mindig nem éri el a népesség reprodukciójához szükséges szintet. A helyzet e tekintetben tehát nagyjából a magyarországihoz hasonlítható.

Mint ismert, augusztus végén Putyin bejelentette, hogy a tízgyermekes anyák – egyszeri támogatásként – egymillió rubelt, vagyis több mint 6,5 millió forintot kapnak akkor, amikor a tizedik gyermek betölti az első évét.

Ez gyakorlatilag a Sztálin által 1944-ben, a második világháború óriási emberveszteségeinek árnyékában alapított Hős Anya kitüntetés újbóli megalapítását jelenti; az elismerést a Szovjetunió összeomlásáig minden évben kiosztották, szűk fél évszázad alatt összesen 400 ezer nő számára.

Bár az intézkedés részleteit illetően vannak kérdőjelek – például annak a megkötésnek az értelme, miszerint a pénzösszeg átadásakor (a terrorcselekmény vagy fegyveres támadás következtében elhunytak kivételével) az összes idősebb testvérnek életben kell lennie –, az igazi kérdés az, hogy egy ilyen kezdeményezés mennyire segítheti elő ténylegesen a gyermekvállalás növekedését.

Mindenekelőtt látnunk kell, hogy egy tízgyermekes nő reprodukciós szempontból négy gyermektelen, illetve nyolc egygyermekes nő reprodukciós „hiányosságait” kompenzálja.

De vajon elképzelhető-e olyan helyzet, amikor egy magas gyermeklétszámmal bíró kisebbség biztosítja a népesség utánpótlását? Hazánkban helyi szinten ismerünk ilyet: a Balaton-felvidéki Szentantalfa lakosságát például a kimagasló gyermekszámmal bíró nazarénusoknak köszönhetően már évtizedek óta természetes szaporulat jellemzi.

Országosan viszont már egészen más a helyzet. Ami pedig a népességen belüli részarányukat illeti, az utolsó hazai népszámlálás szerint a 15 év feletti női népesség 15 százaléka szült három vagy több gyermeket, a tíz feletti utódszámmal rendelkezők aránya pedig mindössze fél ezrelék.

Nagyságrendileg nyilván Oroszországban is hasonlóak az arányok, így a tízgyermekeseknek járó egyszeri magas juttatás inkább a társadalmi megbecsültség nagyvonalú kifejezésének, mint tényleges demográfiai hozadékkal bíró ösztönzésnek tekinthető. Ugyanakkor a társadalom egészét átható családbarát légkör már valóban ösztönző lehet, például abban, hogy minél nagyobb arányban szülessenek meg a kívánt számú gyermekek.

Az elsőszámú kihívás

Érdekes, hogy az orosz politikát egyáltalán nem zavarja, hogy ennek az amúgy szimpatikus kezdeményezésnek a keletkezéstörténete a legsötétebb szovjet diktatúrába nyúlik vissza – bár tény az is, hogy a szovjet korszakra ott egészen másképp, a világpolitikai nagyság időszakaként tekintenek. Hazai vonatkozásban Boross Péter próbálta meg egy 2010-es Heti Válasz-interjúban különválasztani a Ratkó-féle intézkedéseket a Rákosi-korszak általános megítélésétől, kijelentése után azonban éppen a Rákosi-párt jogutódjától érkeztek a leghisztérikusabb reakciók.

„Tisztességes nő visszautasítja, hogy ilyen szégyentelen módon tenyészállattá silányítsák” – írta akkor a szocialista Gurmai Zita.

Ezek után nem nehéz elképzelni, milyen politikai hangulatot eredményezne itthon, ha a kormányoldalról itt is kezdeményeznék egy, az orosz Hős Anya címhez hasonló kitüntetést.

Erre azonban valószínűleg nem is kerül sor. És nem a várható negatív reakciók miatt, hanem azért, mert a kiemelkedő gyermekszámmal bíró nők/családok támogatása logikailag nem illeszthető a hazai rendszerbe. Annak egyik sajátossága ugyanis éppen az, hogy bizonyos szint felett figyelmen kívül hagyja az utódok számát (a CSOK esetében például a „három vagy több” a legmagasabb gyermekszám-kategória), hiszen a magyar népesedéspolitika célja nem egy nagycsaládos szubkultúra, hanem egy minél szélesebb körű gyermekbarát társadalom kialakítása. Ráadásul az extrém mértékű gyermekszámhoz kötött különtámogatás – a magyar mentalitás ismeretében – csak felháborítaná azokat, akik kisebb mértékben ugyan, de szintén átlag feletti utódszámmal járultak hozzá a népesség újratermelődéséhez.

Végül, de nem utolsósorban látnunk kell azt is, hogy a magyar társadalomban jelentős ellenérzés tapasztalható az utódokban anyagi erőforrást látó szemléletmód erősítésével, vagyis a megélhetési gyermekvállalás bárminemű ösztönzésével szemben – márpedig a sajátos hazai viszonyok közepette egy „orosz típusú” megoldás nagy valószínűséggel ide vezetne.

Amit viszont fontos látnunk, hogy egyre nő azoknak az országoknak a száma, amelyek kiemelt problémának tekintik a saját népesedési krízisüket, és nem félnek azt politikai diskurzus és cselekvés tárgyává tenni. Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében nem a háborút vagy az inflációt, hanem a demográfiai helyzetet említette első számú kihívásként. Az a tény, hogy minap maga az orosz elnök jelentette be a szóban forgó döntést, jelzi, hogy a gyermekvállalás ösztönzése még a háborúban álló Moszkva részéről is politikai prioritássá vált. Ez a szemléleti azonosság még akkor is közös Magyarország és Oroszország között, ha amúgy más szövetségi rendszernek vagyunk a tagjai, illetve ha minden ország a saját társadalmi karaktere és hagyományai szerint küzd a közelgő demográfiai tél ellen.

(Forrás, címlapkép: Magyar Kereszténydemokrata Szövetség)

'Fel a tetejéhez' gomb