Tóth Eszter Zsófia: Tisztában kell lennünk apáink történetével

Jó érzés volt édesapám életével foglalatoskodni. Most a kötetet kézbe véve pedig jó, hogy egy kicsit igazságot lehetett szolgáltatni neki – a népszerű történészt, társadalomkutatót Tóth Eszter Zsófiát kérdeztük legújabb kötetéről az Apa-történetekről.

– A történészek általában köztörténetet írnak, ritka, amikor irodalmi módon közelítenek meg egy témát. Ön mégis ezt tette, édesapja életét ilyen módon írta meg. Miért döntött így?

– Édesapám húsz éve nincs velünk. Róla szól ez a kötet, amelynek a megírását édesanyám tavalyi halála indította meg. Fiammal rendeztük a hagyatékot, amikor kiesett apám egyik képe. Éreztem, hogy – mivel a családban én lettem a legidősebb – kötelességem, hogy szüleim történetét megírjam. Ez, a most megjelent kötet, az Apa-történetek édesapám életéről szól. Többnyire rövidebb novellákban írtam meg az életének egy-egy epizódját.

Ami ebben különlegesség, hogy történészként a történelmi hátteret a kort, a társadalmat és a korabeli tárgyi világot mind-mind igyekeztem megidézni.

Maga az elbeszélésmód valóban változás a korábbi munkáimhoz képest, igaz azonban az is, hogy az ottani társadalomábrázolás, a megélhetés történetek mindig a középpontba kerültek. A Kádár-korszak női életpályáiról már több könyvet is írtam, úgy gondoltam, hogy fontos, hogy a férfiakról is szóljak. Édesapám egy modern apuka volt, aki számos nehézséggel szembesült, és a rendszer adta kereteken belül próbált érvényesülni. Az ő nemzedéke is részben egy apátlan nemzedék volt – az ő édesapja sem jött vissza a második világháborúból –, de egész élete során a lehetőségekhez mérten maximálisan megpróbált helytállni.

– Édesapja ismert ember volt?

– Nem, nem volt az. Édesapám nem volt rendkívüli, nem volt különleges életútja. Ő egy főiskolai tanár volt, aki egy kis zalai faluban nőtt föl, majd Budapestre kerülvén eleinte gyárban dolgozott, utána pedig főiskolára került. Családot alapított és karriert épített fel a szocializmus időszakában.

Sopianae cigarettát szívott és Kőbányai sört ivott.

Őt is be akarták szervezni, mint sokan másokat. Az ő életéhez is hozzátartozott az az igazságkeresés, amely a rendszerváltás előtt élőket jellemezte. Azaz az ő életútjához nagyon sok hasonló történet van, mondhatni egy nemzedéki sors jutott neki osztályrészül.

– Mennyire nehezíti meg egy történész munkáját az, ha a saját édesapjáról ír?

– Azt hiszem, hogy ez nem hátrányt, hanem egyenesen segítséget jelent. A személyes érintettséggel van egy bázis, amiből el lehet indulni. Azok a történetek, amelyeket édesapámtól vagy a barátaitól hallottam segítették a mostani kutatásaimat is. Emberekre, eseményekre találhattam rá úgy, hogy abból indultam ki, amit korábban már részben ismertem. Ezeken a nyomokon haladva meg lehetett kezdeni a kutatást a levéltárakban és a különböző online-gyűjteményekben is.

– Legtöbbet talán a személyes dokumentumok tudnának segíteni egy családtörténet megírásakor. Ugyanakkor kevesen írtak naplót, visszaemlékezést. Az ön édesapja írt ilyet?

– Nem, sajnos. Ugyanakkor édesanyámmal történő levelezése fennmaradt, amely fontos forrásnak bizonyult. Édesapámat ugyanis az első munkahelyéről elhelyezték Budapesttől messze, pont akkor, amikor édesanyám egyetemre járt a fővárosban. Távkapcsolatba kényszerültek, ami nekik akkor rossz volt, hiszen ritkán tudtak találkozni. Most, évtizedekkel később mégis azt tudom mondani történészként, hogy ez szerencsés helyzetet eredményezett, mert ebben a három évben, amíg apám vidéken volt, addig rendszeresen leveleztek.

Így ezekről az évekről sok mindent megtudhattam a szüleim életéről, nehézségeikről, kihívásaikról.

Olyan apróságok is megismerhetővé váltak, mint például, hogy anyám melyik unalmas egyetemi órát lógta el és ment inkább a barátnőivel a Puskin moziba. Valóban apróságok ezek, mégis hozzátartoznak mindannyiunk életéhez.

– Ezek a megtalált források, mennyire visznek közelebb magához az emberhez?

– Bízom benne, hogy közelebb visznek, de azt tudni kell, hogy a különböző források különböző forrásértékkel bírnak, attól függően, hogy éppen mire vagyunk kíváncsiak. A hivatalos, állami források gyakorta nem arról szólnak, ami az embert önmagában egy családtörténet esetében érdekli, de segíthet új összefüggéseket, kontextusokat bemutatni. Az előzetes elképzeléseket alátámaszthatja, vagy akár újakat hozhat létre. Édesapám munkajellemzéseit előkutattam, amelyen az szerepelt, hogy gyakorta sakkozott a diákjaival. Ez ismert volt előttünk, mivel édesapám erről mesélt nekünk is. Számos ilyen, kicsi történet segíthet az általunk megrajzolni kívánt kép létrehozását. Tudni kell azonban, hogy a hivatalos iratokban mindig valamilyen rendezőelv alapján csoportosították a tényeket, amely nem fog egybeesni a mi érdeklődésünkkel és céljainkkal.

– Mit tudna javasolni azoknak, akik családjuk történetét szeretnék megírni?

– Azt, hogy legyenek kitartóak. Legyen az az első lépésük, hogy vegyék elő a régi fényképeket és nézegessék őket. A fényképek inspirálnak. Csak egyszerűen írják le – vagy éppen mondják diktafonra – azokat az emlékeket, amelyek a képekről  az eszükbe jutnak. Fogalmazzák meg bátran a kérdéseiket, hogy pontosan mire is kíváncsiak, mit akartnak megtudni. Majd induljanak el a kérdések megválaszolása felé vezető úton. Nézzék meg a családi Bibliát, abban gyakorta felírták a legfontosabb születési és halálozási dátumokat. Abból már el tudnak indulni, akár a levéltárakban is, de ma már számos internetes adatbázis is a rendelkezésünkre áll. Így odahaza, pár kattintással elérhetővé válnak azok az információk, amelyek tovább vezethetnek minket a kutatásba.

Számos bizonytalan családtörténet kapcsolódik a második világháborúhoz is.

„Eltűnt a Don-kanyarnál” hallhatjuk a családi történetekben, de lehet, hogy egészen más történt, máshol vagy éppen a hadifogságban hunytak el hozzátartozóink. Mostanra számos információ érhető el eltűnt, elesett hozzátartozókról, akik soha nem tértek vissza a frontvonalakról. A Hadtörténeti Levéltár által létrehozott adatbázisokban viszonylag jól el lehet boldogulni. Emellett rákereshetünk régi újságcikkekre is. Ezeket a lépcsőket mindig érdemes végigjárni, az információkat papírra vetni, nyomozni egy kicsit, megismerni azt a kort, amiben elődeink éltek.

– Milyen eredménnyel járhat mindez?

– Ez a munka segíti a gyászfeldolgozást is, ha azért kezdtünk bele, mert valakit elveszítettünk. Másrészről feldolgozni egy családnak, egy-egy személynek a történetét jó dolog. Tisztába kell lennünk az őseink múltjával, életével. A transzgenerációs elmélet szerint a szorongásaikat visszük magunkkal, ha nem tárjuk fel, mi történt eleinkkel. Utána azonban könnyebb lesz. Engem ez a kutatás feltöltött és további hasonló munkákra inspirált. Jó érzés volt édesapám életével foglalatoskodni. Most a kötetet kézbe véve pedig jó, hogy egy kicsit igazságot lehetett szolgáltatni neki. Jó megemlékezni róla, gyermekemnek pedig bemutatni azt, hogy ki is volt az ő nagyapja.

 

Tóth Gábor

Léder László: a fiatalok már tudatosan szeretnének elég jó apák lenni

Léder László: a fiatalok már tudatosan szeretnének elég jó apák lenni

Léder László: a fiatalok már tudatosan szeretnének elég jó apák lenni

Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor, Vasarnap.hu