Ungváry Zsolt: Már a szavaktól is félnek
A rendszerváltást követően az Antall-kormány tett néhány bátortalan kísérletet ennek a kizökkent időnek a helyretolására, de a nagyon harsány ellenállás (amelynek megtestesítője a médiában, a kultúrában, a gazdaságban és a nyugati kapcsolatokban erősen beágyazott SZDSZ volt) ezt lelassította, sőt évtizedekre vissza is vetette.
A többszöri kétharmados felhatalmazások birtokában kezdte az Orbán-kabinet lassacskán visszaépíteni a múlttal összekötő kapcsainkat, ami lényeges és/vagy szimbolikus lépésekben öltött testet.
Ilyen volt például 2000-ben a Szent Korona Parlamentbe vitelével a magyar államiság fundamentumának helyreállítása, és ilyen a legutóbbi, a vármegye és a főispán elnevezés ismételt bevezetése.
A magyar múlt kútjának mélységes (már-már feneketlen) mélységétől félő ellenfeleink persze rögtön mind klaviatúrát ragadtak, hogy ezt is ürügyül hozhassák fel a nemzeti hagyományok és évezredes jogrend kifigurázásához. Igyekeznek anakronisztikusnak, „középkoriasnak”, de leginkább viccbe illőnek beállítani. Ez utóbbi szintén régi módszerük, a huszadik század első felének pesti kabaréja durván beleszállt a házassági hűség, a hagyományos család intézményébe: a tréfás jelenetekben a férj mindig mulya, ostoba, a szerető gáláns, jó kiállású; de ugyanígy a feleség házsártos és csúnya ellentétben a csinos fiatal szeretővel. Hasonlóképp bántak a vidékkel: a paraszt, a falusi rokon mindig fura beszédű, nevetséges, elmaradott alak, ellentétben az okos, művelt pestivel. Az sem lehetett véletlen, hogy a régi magyar személynevek egyfajta komikus élt kaptak, máig hatóan visszavetve ezeknek a keresztneveknek a népszerűségét. A fura, idétlen fickókat előszeretettel hívták Jenőnek, Bélának, Gézának, társítva hozzájuk egy jellegzetes, dehonesztáló hangsúlyt.
Így próbálják most is a „vármegye” vagy a „főispán” szavakat gúnyos nyelvi környezetbe helyezésükkel ellehetetleníteni. A szavak uralása ugyanis a gondolatok uralását is jelenti.
Az ilyen típusú összezavarásra jó példa az Eurobarométer felmérése, amit a Népszava Ha választani kell, a magyarok számára fontosabb a megélhetés, mint a demokrácia címmel tálalt, e mondatba mindjárt kellő megvetést is sűrítve. „Amikor a magyarokat arról kérdezték, hogy az ukrajnai háború következtében mi a fontosabb: a megélhetési költségek és az árak szinten tartása, akár a szabadság és a demokrácia kárára, vagy a szabadság és a demokrácia védelme akár úgy, hogy közben nőnek a megélhetési költségek és az árak, akkor a túlnyomó többségük az elsőt választotta.” Így sikerült ügyesen a demokráciaként soha nem működő, olykor már-már maffiaállamra hajazó Ukrajnát a demokrácia és a szabadság szinonimájává tenni, s ezzel megbélyegezni a magyar népet, amely érzéketlen e szent hívószavakra. Természetesen ha a pesti kabarészerzők és utódaik gondolatritmusából kilépve úgy tesszük fel a kérdést: mit gondolunk a magyar szabadságról, demokráciáról, akkor bőven elegendő felsorolni nemzeti ünnepeinket és hőseinket Rákóczi kurucaitól az aradi vértanúkon át Mansfeld Péterig, akik nem pusztán egy kérdőív erejéig tettek hitet a szabadság és a népfelség elve mellett.
Úgyhogy bármennyire is korszerűtlennek akarják nyilvánítani, a baloldali hazai és nemzetközi sajtó, kultúra, politika és kabaré helyett mi inkább a saját történelemkönyveinket olvasgassuk! Azokban ott van a válasz a nagyokosok felméréseinek kérdéseire.
A címlapkép forrása: Pixabay.com
