Molnár Miklós atya: Az értelmesen végzett munka gyümölcséről
Olyan jó látni azt, amikor valaki apránként felfedezi, hogy mennyi lehetőség van az életben! Hogy még a legnehezebb körülmények között is minden építhet minket. Hirtelen kitárul számára a tér, és egyre értelmesebben, egyre tartalmasabban tudja élni az életét. Ebben a helyzetben szinte magától eljut arra a pontra is, amikor megérti, hogy van az életében helye a saját igényeinek is, de nem abban a gyermeki felfogásban, amely az egocentrizmusból származik, hanem az önátadáson belül találja meg ezt a belső terét.
Ez szintén egy olyan fejlődés, ami nem csak az egyén, de a közösség életét is érinti. Öröm látni, hogy egyre többen fordítanak hátat annak a gyermeki világképnek, hogy a környezetünkért, az otthonunkon túli utcáért, folyosókért, parkokért, vagy a szomszédért nem vagyunk felelősek.
Egyre többen ébrednek rá arra, hogy a saját kezünkben van a sorsunk és mi magunk formáljuk azt, annak megfelelően, hogy mennyire győzzük le a restségre hívó vágyainkat, hogy mennyire vagyunk képesek szorgalmasan tevékenykedni. Az öntudatra ébredés ezen formája szembeszegülés a korszellemmel.
Jelen állapotunkban azért is reménykeltő ezt látni, mert az elmúlt évtizedek egyáltalán nem efelé löktek minket. A liberalizmus képviselői közül – én hiszem, hogy sokan jó szándékúak. Még ha a fősodor talán föl is fog valamit a saját ideológiájának romboló hatásaiból – s ennek ellenére tevékenykedik is – talán sokan mégsem értik meg a követői közül, hogy mennyit ártanak a társadalomnak.
Senki nem ússza meg, ha a világ rendjével szembe megy. Valamilyen formában visszaüt ez is.
Évtizedek óta támadás alatt van a társadalmaink összetartását szolgáló minden intézmény. Persze, a támadó „katonák” közül sokan úgy élik meg, hogy ők csak szeretnék, ha függetlenek lehetnének az ok-okozat rendjétől és ezért szép, életidegen meséket szőnek a tetteik eltussolására. Hogy magukat igazolhassák, mindent az emberek „felszabadításával” indokolnak, csak éppen azt nem veszik észre, hogy amiként a Földünk klímájának egyensúlyát is a szabadságunkkal való visszaélés okozta, úgy a közösségünk összetartó erőit kikezdő világlátást is ez a nagy „szabadságharc” idézte elő.
Ma még lehet gyorsan váltani a munkahelyek között, ha valamihez nincs kedvem, ugrok a másikra. Változtatom az életemet, az elveimet, a családomat, a világot, és semmi következményért nem vállalok felelősséget.
Lassan azonban eljutunk oda, hogy egyre több hiányszakma alakul ki, főleg azokon a területeken, ahol a világot egyben tartó feladatkörökben kéne szerepet vállalni. A pedagógusok, az orvosok, a szerzetesek, papok, stb. egyre kevesebben vannak. Egyre „felszabadultabbak” az emberek arra, hogy a saját önzésüket megélve, csak a kényelem és a fizetés nagysága határozza meg a jövőképüket. Ilyenkor nem csoda, ha nem értjük, miért nem tesz minket boldoggá, hogy nem a hivatásunkat keressük, hanem azt az utat, ahol a lehető leggyorsabban és legkevesebb időbefektetéssel akarunk meggazdagodni.
Biztató, hogy lassan ébredeznek emberek, akik már értik, hogy a világ rendjét elfogadni és ahhoz igazítva kialakítani az életünket, az igazi boldogságra vezető út. Hogy a munka nem az életünk fájdalmas velejárója, hanem az az eszköz, amely örömet, sikerélményt és kiteljesedést is tud adni nekünk.
Érdemes tudással és önátadással kísérni minden tevékenységünket, hogy azok valóban építsék is a közösségünket és a személyes életünket! Amikor harmóniába kerülünk a világ rendjével és megtaláljuk benne a helyünket, szerepünket, feladatunkat, akkor tudunk már valódi segítséget találni a világunk sebeire, küzdelmeire, és akkor találjuk meg az igazi békét.
Címlapkép: Pixabay.com
