Amikor a csend beszél – Nagyszombat
A gondolkodás ideje. Talán ez a legnehezebb minden, Istent dicsérni vágyó ember életében. Kivárni, hogy „mozduljon a víz”, és látható legyen Isten működése. Amikor felvállaltuk Jézus keresztjét, szembekerültünk a világgal. Mivel Jézussal vagyunk minket is megfeszítenek. Felvállaljuk Isten igazságát, ezért el kell szenvednünk az igazságtalan ítéletet. Jézus mellé álltunk, osztozunk az ő sorsában, a fájdalma a mi fájdalmunk lesz.
Egyedül képtelenek vagyunk megvédeni az igazságot. Jézussal legyőzhetetlenek vagyunk. De van az az idő – hosszabb vagy rövidebb –, amikor átéljük, hogy védtelenek vagyunk. Tudjuk, hogy Jézus mellé kellett állnunk, de még nem lép az Úr, és nem kel a védelmünkre. Ez Nagyszombat csendje. Hiszem, hogy nem maradhat minden így, de még nem érkezett el a harmadnap.
Mint a kisgyermek születése előtti „minden leállt” pillanat. A vihar előtti csend, amikor a teljes erőgyűjtés folyik titkon, de hatékonyan. Valami a mélyben, a földben, a szemünk előtt nem láthatóan elkezdődött. A dicsőítő szívű ember ilyenkor nem keresi a zajt, csak bízik abban, aki megígérte a győzelmet és a diadalt. Igennel felel a látszólag totálisan értelmetlen várakozásra, bármikor is induljon meg az Úr.
Aki megérti Nagyszombat üzenetét, feltehetőleg mindent megértett a dicsőítésből, mert már vállalta Jézus keresztjének a hordozását, és ehhez az erejét az utolsó vacsora táplálékából meríti. Aztán, majd hajnalban mindent beleadhat, hogy a Győztessel törhessen ki üdvrivalgásban. De addig még várni kell. Még szükség van erre a csöndre, amely néma szavakat mond… a titokról.
Gável András
A szigetmonostori katolikus templom bejárata. Fotó: Gável András
