Liberális illúziók okozta ukrán válság
Walt szerint a világ nagy árat fizet azért, hogy a világpolitika a liberalizmus hibás elméletére támaszkodik, amely a világot „jó államokra” (a liberális értékeket képviselőkre) és „rossz államokra” (nagyjából mindenki másra) osztja fel, azt állítva, hogy a konfliktusok elsősorban az autokraták, diktátorok és illiberális vezetők agresszivitásából származnak.
A liberálisok számára a megoldás a zsarnokok megdöntése, a demokrácia és a piacok terjesztése, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a demokráciák nem harcolnak egymással.
A hidegháború után a nyugati elitek úgy vélték, hogy a globális liberális rend elérhető közelségbe került, a liberális demokrácia, a nyitott piacok, a jogállamiság futótűzként terjednek majd el.
Bármelyik „jó realista” megmondhatta volna, hogy ez az elképzelés irreális. Több neves amerikai szakértő – köztük George Kennan diplomata, Michael Mandelbaum író és William Perry volt védelmi miniszter – kezdettől fogva ellenezte a NATO bővítését, arra figyelmeztetve, hogy
Oroszország óhatatlanul fenyegetésnek fogja azt tekinteni, ami megmérgezi a Moszkvával fenntartott kapcsolatokat.
Moszkva kénytelen volt beletörődni Lengyelország, Magyarország és Csehország NATO-csatlakozásába, az oroszok aggodalmai mindazonáltal a bővítés folytatódásával egyre nőttek. A bővítés ellentmondott James Baker amerikai külügyminiszter Mihail Gorbacsovnak 1990 februárjában tett szóbeli ígéretének, hogy ha Németország újraegyesülhet a NATO-n belül, akkor a szövetség nem fog „egy hüvelyknyit sem” keletre mozdulni.
Gorbacsov ostoba módon elmulasztotta ezt írásban kodifikálni.
Oroszország kétségei fokozódtak, amikor az Egyesült Államok 2003-ban – a nemzetközi jogot szándékosan figyelmen kívül hagyva – megtámadta Irakot, s még inkább akkor, amikor az Obama-kormány az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatában foglalt jogkört túllépve segített megdönteni Moammer al-Kadhafi líbiai vezető hatalmát. Oroszország 2011-ben tartózkodott, amikor az ENSZ BT engedélyezte a líbiai civilek védelmét, de nem a rendszerváltást. Robert Gates volt amerikai védelmi miniszter szerint
„az oroszok úgy érezték, balekoknak tekintették őket”. Ezek és más incidensek segítenek megmagyarázni, hogy Moszkva miért ragaszkodik most az írásos garanciákhoz.
A hidegháború idején például a Reagan-adminisztrációt annyira riasztotta a nicaraguai forradalom, hogy lázadó hadsereget szervezett a szandinisták megdöntésére. Ha az amerikaiak ennyire aggódtak egy olyan apró ország miatt, mint Nicaragua, miért volt olyan nehéz megérteni, hogy Oroszországnak komoly aggályai lehetnek a világ leghatalmasabb katonai szövetségének határai felé történő folyamatos közeledésével kapcsolatban? A realizmus megmagyarázza, hogy a nagyhatalmak miért rendkívül érzékenyek a közvetlen szomszédságuk biztonsági környezetére, de a bővítés liberális tervezői ezt egyszerűen nem tudták felfogni. Ez az empátiahiány mélyreható stratégiai következményekkel járt.
A hibát tovább tetézi, hogy a NATO ragaszkodik ahhoz, hogy a bővítés „nyílt végű folyamat”, és bármely ország, amely megfelel a tagsági kritériumoknak, jogosult a csatlakozásra.
A NATO-szerződés egyébként nem egészen ezt mondja. A 10. cikk csupán azt mondja ki: „A Felek egyhangú megegyezéssel a Szerződéshez való csatlakozásra hívhatnak meg minden más európai államot, amely képes arra, hogy elősegítse a Szerződés elveinek továbbfejlesztését, és hozzájáruljon az észak-atlanti térség biztonságához.” A kulcsszó itt a „lehet” – egyetlen nemzetnek sincs joga csatlakozni a NATO-hoz, és semmi esetre sem, ha a belépésük más tagok számára kevésbé biztonságos. Bármely katonai szövetség felvehet új tagokat, ha a meglévő felek beleegyeznek, és a NATO ezt többször meg is tette.
De a keleti bővítés melletti aktív és korlátlan elkötelezettség nyílt kinyilvánítása tovább fokozta az orosz félelmeket.
A következő ballépés a Bush-kormányzat azon döntése volt, hogy a 2008-as bukaresti csúcstalálkozón Grúziát és Ukrajnát NATO-tagságra jelölték. Az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának egykori tisztviselője, Fiona Hill a közelmúltban felfedte, hogy az amerikai hírszerző közösség ellenezte ezt a lépést, de George W. Bush elnök máig megmagyarázhatatlan okokból figyelmen kívül hagyta ezt a figyelmeztetést. A lépés különösen azért volt furcsa, mert
2008-ban sem Ukrajna, sem Grúzia a közelében sem volt annak, hogy teljesítse a tagság kritériumait, ráadásul több NATO-tagállam ellenezte a felvételüket.
Az eredmény egy brit közvetítésű kompromisszum volt, amelyben a NATO kijelentette, hogy majd egyszer mindkét állam csatlakozik, de nem közölték, hogy mikor. Samuel Charap politológus ezt a világ legrosszabb nyilatkozatának minősítette. Nem nyújtott ugyanis nagyobb biztonságot Ukrajnának és Grúziának, de megerősítette Moszkva azon nézetét, hogy a NATO a bekerítésére készül.
2014-ben, az Euromajdan idején az amerikai tisztviselők láthatóan a tüntetőket támogatták, és aktívan részt vettek Janukovics elűzött elnök utódjának kiválasztásában, hitelt adva ezzel az orosz félelmeknek, hogy ez egy Nyugat által támogatott színes forradalom.
Európában és az Egyesült Államokban a tisztviselők soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy Oroszország esetleg kifogásolhatja-e ezt a fejleményt, vagy tehet-e valamit ennek kisiklatására. Emiatt váratlanul érte őket, amikor Vlagyimir Putyin elrendelte a Krím elfoglalását, és támogatta az orosz szeparatista mozgalmakat Ukrajna keleti tartományaiban.
Ha Oroszországnak nyilvánvalóan van oka aggódni a NATO-bővítés miatt, szomszédainak is bőven van okuk aggódni Oroszország miatt.
Oroszország lábbal tiporta az 1994-es budapesti memorandumot, amely biztonsági garanciákat kínált Ukrajnának cserébe azért, hogy lemondott a Szovjetuniótól örökölt nukleáris arzenálról.
A nagyhatalmak soha nem közömbösek a határaikon felvonuló geostratégiai erők iránt, Oroszország pedig akkor is nagyon figyelne Ukrajna politikai rendszerére, ha Putyin helyett valaki más irányítaná. Az Egyesült Államok és Európa nem hajlandó elfogadni ezt az alapvető valóságot, s ez a fő oka a világ mai zűrzavarának írja az Orszagut.hu.
Putyin megnehezítette a probléma megoldását azzal, hogy fegyverrel próbált engedményeket kicsikarni.
Ha az Egyesült Államok és a NATO ezt a konfliktust diplomáciai úton akarja megoldani, akkor valódi engedményeket kell tenniük, és előfordulhat, hogy nem kapnak meg mindent, amit akarnak. Ez az ára a NATO észszerű határokon túli bővítésének.
A békés megoldás legjobb esélyét az jelenti, ha az ukrán nép és vezetői ráébrednek: országuk számára katasztrófa, ha Oroszország és a Nyugat azon harcol, hogy melyik nyeri el végül Kijev hűségét.
Ukrajnának be kell jelentenie, hogy semleges országként kíván működni, amely nem csatlakozik semmilyen katonai szövetséghez.
Formálisan vállalnia kell, hogy nem lesz a NATO tagja, és nem csatlakozik az orosz vezetésű Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéhez sem. Továbbra is szabadon kereskedhetne bármely országgal, szívesen fogadna befektetéseket, és külső beavatkozás nélkül szabadon választhatná meg vezetőit. Ha Kijev maga megtett volna egy ilyen lépést, akkor az Egyesült Államokat és NATO-szövetségeseit nem lehetne azzal vádolni, hogy orosz zsarolásnak engedtek.
Az ukránok számára nem ideális helyzet Oroszország mellett semleges államként élni.
De földrajzi elhelyezkedését tekintve ez a legjobb eredmény, amire reálisan számíthat. Ez minden bizonnyal sokkal jobb, mint a mostani helyzete.
Az eredeti, teljes cikk itt olvasható.
Lavrov: Egyetlen ország, egyetlen országcsoport, egyetlen szervezet sem uralhatja az EBESZ térségét
Lavrov: Egyetlen ország, egyetlen országcsoport, egyetlen szervezet sem uralhatja az EBESZ térségét
Lavrov: Egyetlen ország, egyetlen országcsoport, egyetlen szervezet sem uralhatja az EBESZ térségét
A címlapképen gyakorlótérről visszavonuló orosz harcjárművek láthatók a Voronyezsi területen 2022. február 15-én. Forrás. MTI/EPA/Orosz védelmi minisztérium sajtószolgálata
