A béke napjai nem azért vannak, hogy hátradőlve elmondhassuk: legyőztük az ellenfeleinket
Megtanultuk rendesen: mielőtt lelépnénk a járdáról, „balra néz, jobbra néz”. Ennek bizonyítása nélkül sokan el sem indulhattunk egyedül. Ma mégis gyakran találkozom gyalogosokkal, akik még ha körül is néznek, utána véletlenül sem szeretnének a közeledő jármű felé fordulni, annak ellenére, hogy nem zebrán kelnek át. Ha utolsó pillanatban léptek is az autó elé, akkor is elfordítják az arcukat. Nem szeretnék úgy tenni, mintha érteném ezt a jelenséget! Sejtésem azonban van arra, hogy mi történik.
Valahogy mintha ezzel a mozdulattal a felelősséget a szabályosan közlekedő sofőrre kívánnák áthelyezni.
A jelenség nem csak a közlekedésben figyelhető meg. Gyakran konfliktusok megoldásaként is igyekeznek bevetni néhányan. „Ha nem nézek rá, akkor nem lesz ott a baj!” Reménykedve, hátha elmúlik a gond, ha nem vesznek róla tudomást. Mi a struccokat szoktuk rágalmazni azzal a balek hozzáállással, amit jóformán egyedül mi, emberek követünk el: homokba dugjuk a fejünket a közelgő veszélyt érzékelve. Több dolog is szerepet játszhat ebben!
Ott van a negligálás, mint primitív megoldó mechanizmus, amely semmibe veszi, letagadja a számára kellemetlen valóságot. Vagy létezik a tanult tehetetlenség megoldó mechanizmusa is, ami egyszerűsítve annyit tesz, hogy ha nagy a feszültség, hirtelen tehetetlenségbe menekülök, abban a reményben, hátha valaki megoldja így helyettem a bajt. Lehetne még elemezni, de most tovább haladok inkább!
Bármi is vezessen bennünket arra, hogy a közelgő veszélytől elforduljunk, végülis ezzel önmagunk elől elvesszük a lehetőségét annak, hogy felkészüljünk a megpróbáltatásra. Ennél nagyobb rosszat nem is tehetnénk. A gondok nem szoktak csak úgy elmúlni az idő múlásával. Sőt, a legtöbbje egyre nagyobbá nő! Az az idő, tehát, és sokszor az az energia is, amit arra kellene szánnunk, hogy megfelelően felkészülten találkozzunk a kihívásokkal, most elmegy a figyelmünk elterelésére.
Pazaroljuk az erőforrásainkat és csodálkozunk, hogy már nem marad mit felélnünk akkor, amikor beüt a gond.
Amikor arról beszélünk, hogy ma egy komoly csoportja a társadalomnak ezt a technikát alkalmazva, szinte sietteti a gondokat, nem a klímaváltozást kell egyedüli problémának tekinteni, amivel így bánunk. (Sőt, gyakran ma már az egyénre túl nagy felelősséget hárítunk e téren egy olyan problémában, ami leginkább rendszerszintű tényezőkből fakad.) Azonban ide értendők azok a gondok, amelyek a társadalmunk formálását érintik.
Ha megfigyeljük a népszerű műveket, legyünk akár Tolkien-rajongók, vagy Harry Potter-kedvelők, esetleg Star Wars-szeretők, mindegyikben azt a problémát találjuk, hogy egy adott társadalom nem figyel oda az apránként beszivárgó és felerősödő veszélyre. Lebecsülik az önzés és a hataloméhség lassan terjedő erejét. Mégsem vesszük észre, ahogyan a mi társadalmainkat szétforgácsolják azok az eszmék, amelyek ma hasonló táptalajon burjánzanak el. Miért? Talán éppen azért, mert azt az időt, amelyet a helyzet megértésére kellett volna szánnunk, mi másra pazaroltuk el!
Kényelmet és önző célokat hajhásztunk, miközben azzal nyugtattuk magunkat; „még nincsen semmi vész”.
Amit szeretnék megértetni ezzel a gondolatmenettel, az egyszerű, de nagyon fontos dolog. A béke napjai nem azért vannak, hogy hátradőlve elmondhassuk: legyőztük az ellenfeleinket. Hanem arra, hogy jobban megérthessük azt, miért volt sokaknak vonzó az az eszme, amely a közösségünk életére tört. Ha megspórolom, hogy megértsem a másikat, azzal új háborúság magvait vetem el, még ha most át is léptünk az aktuális konfliktuson.
Ha elfordulok a közelgő veszély elől, azzal nem csak eszközt, de általában győzelmet is adok a nehézségek kezébe. Ha nem önmagam fejlesztésében látom a kiutat a személyes problémáimból, hanem mások változásában, akkor elodáztam a megoldást is, ami megoldhatná a helyzetem.
Molnár Miklós atya
Címlapkép forrása: Pixabay
