Heisler: A közös emlékezés mindannyiunk jövője
Heisler András úgy fogalmazott: a holokauszt túlélői „lassan elhagynak bennünket, és mi magunkra maradunk az emlékezés kötelességével és átkával”.
A túlélők leszármazottainak felelőssége, hogy ne engedjenek a feledésnek, mert azzal megtagadják szüleik, nagyszüleik minden szenvedését a megaláztatástól, a kirablásukon keresztül családjaik kiirtásáig
– mondta a Mazsihisz elnöke. Heisler András felidézte: 96 éves, Izraelben élő nagybátyja kétszer menekült meg a nyilasok elől; első alkalommal Raoul Wallenberg bátor, magabiztos fellépésének köszönhetően, másodjára a Duna-parton barátainak rázuhanó holtteste takarta be és védte meg életét. Elmondta: nagybátyja, aki a „Mindenható akaratából” túlélte a vészkorszakot, a világ legbátrabb embereként emlékezik Wallenbergre. „Minduntalan emlékezni kell”, emlékezni az üldözöttekre és arra az emberre, aki egy rettenetes korban képes volt segíteni” – hangoztatta Heisler András.
A megemlékezést a Raoul Wallenberg Egyesület és Svédország budapesti nagykövetsége szervezte.
Sebes József, a Raoul Wallenberg Egyesület elnöke arról beszélt: egyesületük Raoul Wallenberg tevékenységét és hitvallását is figyelembe véve olyan társadalmi közgondolkodás kialakulásához szeretne hozzájárulni, amely az embereket személyiségük és nem valamely csoporthoz tartozásuk alapján ítéli meg. Ahol a kisebbségi érzékenység társadalmivá válik és ahol az önbecsülés és mások megbecsülése elválaszthatatlan egymástól.
Az egyesület kiemelten fontos céljaként említette a küzdelmet a faji, vallási hovatartozás és politikai meggyőződés miatti megkülönböztetés ellen. Hozzátette: elsősorban kulturális rendezvényekkel, oktatással harcolnak, de ha kell, az utcára is kimennek tiltakozni.
Dag Hartelius, Svédország budapesti nagykövete beszédében azt hangsúlyozta: a holokausztra emlékezés és az antiszemitizmus elleni küzdelem nem csak kormányzati feladat. Mindenkinek részt kell vennie benne, és Raoul Wallenberg öröksége ad néhány iránymutatást is ehhez.
Az első, hogy „soha ne legyünk tétlen bámészkodók, szemlélők”. Raul Wallenberg akkor döntött úgy, hogy cselekszik, amikor a többség nem. Számára nyilvánvaló volt, hogy helyesen kell cselekednie, akkor is, ha ezzel a saját életét kockáztatja. Ez a civil kurázsi tökéletes definíciója – vélekedett.
A második, hogy „ne a mi és az ők megosztottságában gondolkodjunk”. A holokauszt idején sok európai ember sajnálta a zsidókat, de úgy gondolták, hogy – mivel ők maguk nem voltak zsidó származásúak – ez nem az ő problémájuk. Raoul Wallenberg nem így látta a világot. Valódi világpolgár volt, számos különböző kultúrából származó baráttal, és amikor 1944 nyarán Budapestre érkezett, meglátta segítségre szoruló embertársait – mondta Dag Hartelius.
Végül a harmadik, hogy „soha ne adjuk föl”. Raoul Wallenberg példája megmutatja, hogy még a legnehezebb körülmények között és a leggonoszabb időkben is lehet helyesen cselekedni és változást elérni – tette hozzá a diplomata. 
Horváth Zoltán István, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplom plébánosa arról beszélt: Isten jelenléte ebben a világban, az olyan emberek önzetlen szeretetén keresztül nyilvánul meg a legjobban, amilyen Raoul Wallenberg, vagy a terézvárosi plébános, Hévey Gyula, aki több ezer keresztlevelet állított ki „zsidó testvéreinek”.
Végül mindkettőjüket, Raoul Wallenberget és Hévey Gyulát is elhallgattatta a szovjet ateista diktatúra. „Akik emberbaráti szeretetből ezrek életét igyekeztek megmenteni, eltűntek a kommunista diktatúra internálótáboraiban vagy börtöneiben”
– mondta. Horváth Zoltán rámutatott: ezeknek az embereknek az életét „meg kell ismertetnünk a fiataljainkkal, hogy legyenek példaképeik, hogy tudják, milyen az az ember, akinek hite, meggyőződése, szeretete, embersége leküzd minden félelmet, és akár élete árán is meg akarja menteni az üldözötteket, a kitaszítottakat” – fogalmazott.
Az ünnepség végén a résztvevők elhelyezték az emlékezés virágait a svéd diplomata domborművén.
Az 1912. augusztus 4-én született Raoul Wallenberg 1944-ben a budapesti Svéd Nagykövetség titkáraként több ezer, egyes források szerint húszezer ember életét mentette meg azzal, hogy svéd úti okmányokkal látta el vagy védett házakba menekítette őket. Raoul Wallenberg 1945. január 17-én indult Debrecenbe, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal és a szovjet főparancsnoksággal tárgyaljon, de soha nem érkezett meg oda. Szovjetunióbeli fogságának pontos története máig ismeretlen, egy 1957-es hivatalos moszkvai közlés szerint 1947. július 17-én halt meg a börtönben, de ezt máig sokan vitatják.
A budapesti gettó 1945. január 18-án szabadult fel. A Dohány utca, a mai Kertész utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt gettóban több mint 70 ezer embert zsúfoltak össze a terület 1944. december 10-i lezárásakor.
A gettó ugyan csak rövid ideig működött, ám az embertelen körülmények, a zsúfoltság, az élelmiszerhiány, valamint a gyakori nyilas razziák sok életet követeltek. A gettó felszabadulása után több ezer temetetlen holttestet találtak a területen.
(MTI)
Kiemelt képünkön Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke beszédet mond a Raoul Wallenberg eltűnésének 77. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a néhai svéd diplomata emléktáblájánál a főváros XIII. kerületében 2022. január 17-én. MTI/Máthé Zoltán
