Gábor Csaba: Tündérmesékkel bódító Városháza
Karácsonyon túlesve a gyermekes szülők elmélázva mosolyognak magukban, ahogyan eszükbe jut csöppségük hite a Mikulásban és Jézuskában. Szomorú szemmel révedünk a jövőbe, amikor majd az apróság felnő és nem hisz már többé a mesékben, gyermeki naivitása szertefoszlik és a kegyetlen valóság hideg ösvényeit járja.
Mindez annak apropóján jutott eszembe, amikor internetes barangolásaim során belebotlottam egy aranyos, jóhiszemű, mondhatni ártatlan csoportba a Facebook-on, amelynek a neve a lelkes és izgalmas „Megújul a Márvány tér!”. A 698 tagot számláló csapat pártoktól függetlenül és lokálpatrióta hevülettel, dicséretre méltóan vágott bele a Szent István-tér renoválásának terveibe, ötleteléssel és dinamikus elevenséggel. A 2021. február 3-án alapított (közeledik az első évforduló, a Pamutlakodalom) közösség vezetői természetesen Inotay Gergely és Iványi Irén „kabinetfőnök”, akik atyáskodtak a tagok időnként váci valóságtól elszakadt tervei felett, mint az okospad, a sövény, a szelektív hulladékgyűjtők és a nyilvános illemhelyek…
Én még azért beleillesztettem volna parkolóhelyet a repülő autóknak és egy állomást a Marsra közlekedő, menetrendszerinti űrhajónak is. Ha már lúd, legyen kövér, ha már fantáziálunk, álmodjunk nagyot! Mint amikor ábrándozunk a lottó ötösről, vajon a kitalált házunkat milyen bútorokkal díszítenénk.
A szép káprázatok azonban mindössze pár hónapig ringatták az arra fogékony váci polgárokat, az utolsó bejegyzés 2021. június 28-i.
A tiszavirág életű tündérmeséket – mint általában történik – széttépte a hideg realitás. Nincs itt semmi látnivaló, kérem oszoljanak! – üzeni a feledésbe merült ígéret.
Én még azért egy puszit nyomnék a csoport tagjainak homlokára és betakargatnám őket – a mesét már úgyis megkapták.
„Ahogy Martin Luther King a washingtoni híres beszédében mondta, hogy »van egy álmom«, úgy nekem is van, az, hogy 2021 egy győztes év legyen, és az augusztusi ünnepség már az átadott Szent István téren kezdődjön el. Lehet, hogy ez az álom valósággá válik.” – olvashattuk a megható szavakat. No igen, álmaim nekem is vannak, gyaníthatóan azonban nagyobb esélyem van ezek megvalósulására Samantha Fox-szal, mint a tér megújulásáról szóló delirálásnak.
De értékelem az erőfeszítést. Az önkori felismerte: ideig-óráig az ígéretek és a gyűlöletkeltés etetnek és itatnak.
A reménykedő ember tovább húzza szomjan a sivatagban, mint a borúlátó-realista.
A szárnyakat adó bizakodás kis ideig betömi a szájakat, felemeli a fejeket és a közeli cél víziója erőt ad.
A gyűlölet is, hiszen ennek hálójában vergődünk évek óta, a szeneslapáttal pakolt „fideszezés” még viszi előre a motort, a riasztó és démoni Orbán fenyegető árnyékát hazudni fölénk még mindig megitatja néhány cseppel a szomjazót.
Felváltva adagolni a legjobb: ígérek neked krémest, aztán elveszem az illúziót és mutogatok a harmadik félre, aki a sosem létezett sütidet elvette. Ez a szánalmas és elcsépelt koncepció nem csak az egyszerűbb lelkületű embereket téveszti meg, hanem az intelligens, ámde elvakult polgárokat is.
Nincs időm és türelmem csokorba szedni azt a rengeteg, (ellenzékből is) évek óta lebegtetett káprázatos jövőt felfestő ígéretet és programot, amivel már tele a padlás. A regnáló önkormányzat nem csak maga gabalyodott bele ezekbe, mint hülye macska a gombolyagba, de már mi is.
Az üzenet mára már nincs túlbonyolítva: „a Fidesz idején sem volt jobb”. Ez az aduász, erről gondoskodnak a szinte naponta gombamód szaporodó váci csoportok-sajtótermékek-fizetett trollok.
Mindig jót röhögök, amikor ezek kiegyensúlyozottságot követelnek – annak fényében, hogy komolyan kiépített propaganda-hadseregük van, amely azonban meghálálja a beleölt rengeteg pénzt és mankót ad az önkormányzatnak a semmittevés elleplezésére.
Ám a kendőzetlen és epekeserű igazság az, hogy helyi vezetésünk olyan, mint a szavannán sziesztázó hiéna, eszébe sincs tenni semmit.
Néha odalegyint a farkával az őt zavaró bogaraknak (nincs terem filmnézésre, nektek nincs kultúra, kell a helyiséged, úgyhogy emelem a bérleti díjakat), de amúgy teljesen közömbösen és elnehezülten fekszik a pocsolyának nézett Vác partján és elégedetten kacag, amikor sikerül palira vennie a híveit.
Vajon mi lett volna a járvány nélkül? Mivel magyarázták volna ezt a passzivitást? A méterekben mérhető útfelújítást és néhány csík felfestett festéket tulajdonképpen bármely pénzesebb vállalkozó szponzorálni tudta volna – ráadásul rövidebb elkészülési időtartam alatt. Ezek nem nagy vívmányok, ez csak a szimpla és közönséges felújítás, amely alapvető dolga minden önkormányzatnak.
Olyan naiv lennék, mint a „Márvány tér” csoport tagjai, ha azt hinném, ez az egész jól felépített díszlet rólunk, váciakról szól. Mi itt csak olyan tényezők vagyunk, akiknek hol be kell fogni, hol be kell tömni valami aprósággal a száját.
Ahogyan az várható volt, az ellenzék pénzcsapként tekint a megnyert városokra, amik majd számolatlanul felhasználható forintokkal öntözik a leplezetlen távlati célt, az országos nyerészkedés lehetőségét.
Legyünk őszinték önmagunkhoz is: vajon kis Gömbőc (igen, body shaming a Döbrögizés mintájára), a helyi Márki-Zay, a politikai antitalentum énektanító vajh’ milyen eséllyel pályázik Rétvári Bence ellen? Mintha kutyaviadalon a pincsit összeeresztenénk egy pitbullal. Nekifutás nélkül megmondom, hogy a pénz-paripa-fegyver felesleges erre a meccsre. Az egész egy vicc és jót is szórakoznék rajta, ha nem a mi pénzünket darálná be a sok kutyaütő.
Gyorsan összedobok a Facebook-ra egy csopit „Űrkikötőt a Föcy térre!” elnevezéssel, hátha választásokig tolja a szekeret. Aztán majd közlöm, hogy elvették tőletek váciak. Pedig én annyira akartam.
