Ungváry Zsolt: A képmás titka (karácsonyi novella)

A karácsony előtti időszak elcsendesedő közéleti pezsgésében többen jöttek el a különös sajtótájékoztatóra, mint azt várni lehetett. Maguk az újságírók, fotósok, bloggerek is furcsán méregették egymást, vajon mit tudhatnak a többiek, hogy az ismeretlen sajtótermék kicsit bombasztikus címe az ilyesmire már régen immunis szerkesztőket mégis arra indította, hogy küldjenek valakit, aki tudósít az eseményről.

Ilyenkor mindenki már az ünnepre gondolt, vagyis arra, megvett-e minden ajándékot, amit tervezett; a vacsorához minden alapanyag a hűtőben lapul-e; a fa a kamrában vagy a garázsban várja-e a szentestét, és legyen-e mazsola a bejgliben.

A meghívón az állt vastagon kiemelve: A képmás titka, alatta apró betűkkel: munkatársunk megfejtette egy hajdani alkotó különleges művét.

A meghirdetett időpontban hirtelen elsötétült a terem. Előlépett egy magas alak, akinek csak a körvonalai látszódtak, de kellemes, mély, férfias hangja mikrofon nélkül is betöltötte a helyiséget. Bemutatkozás vagy hosszas bevezetés helyett rögtön a tárgyra tért. A projektorral a hófehér falra képeket vetített, azokat magyarázta szenvtelenül, mégis szokatlanul meggyőző erővel.

– Az itt látható freskóra egy kis vidéki templomban bukkantunk. Az épület felújítása során néhány helyen lehullott a vakolat, és kiderült, hogy alatta középkori festmények vannak, amelyek különböző bibliai történeteket mesélnek el. – Ó- és Újszövetségi események villantak fel: Jónás és a cet, Dániel és az oroszlánok, Dávid és Góliát; majd Krisztus születése, megkeresztelkedése, a kánai menyegző, a bevonulás Jeruzsálembe, a kereszthalál, a feltámadás. – Mi most álljunk meg a legérdekesebbnél – hallatszott a sötétből a férfi hangja. – Az ember teremtése.

A dia a hatalmas ősz szakállú és fehér hajú Istent mutatta, amint éppen befejezi az ember megalkotását. Szinte még látszik is a kiáradó lélek, amellyel életet lehel beléje. Ádám kerek arcú, bajuszos, sötét szemű, dacos alak, talán egy alföldi parasztember vonásait viseli.

– Nem tudjuk, Ádám hogy nézhetett ki – folytatta az ismeretlen. – Azt végképp nem, hogyan ábrázolhatnánk az Urat. Kollégáimmal hosszasan vizsgáltuk ezt a művet, és hála a modern tudománynak – e szavakat mintha szelíd gúnnyal ejtette volna –, sikerült úgy átvilágítanunk, hogy kiderült: eredetileg mindkét arc mögött egy harmadik volt.

Várt néhány pillanatig, ám ahelyett, hogy megmutatta volna ezt a bizonyos harmadikat, új diákat vetített.

– A falon, körbe, több helyen is szerepel Krisztus. Nézzék, valamennyin ugyanolyan, azonnal felismerhető. Hiszen bármennyire is nincsenek róla korabeli ábrázolások, mindannyian rögtön ráismerünk. A jellegzetes szakáll, a kétoldalt leomló haj, az ikonok eltéveszthetetlen egyformasága, a hasonlóság, az a kinézet, amelyben Nyugaton és Keleten egyaránt a megváltót fedezzük fel. Most nézzük meg a teremtés pillanatát.

Ismét az előbbi dia látszott, ezúttal Ádám és az Isten ráfestett arca alatt látszott az eredeti nyom; mindketten Krisztus eltéveszthetetlen vonásaival voltak felruházva. A közönség kíváncsian fészkelődött. A férfi intésére hirtelen felkapcsolták a világítást.

– Most pár perc technikai szünetet tartunk. Kérem, ne menjenek el!

Zsongás jelezte, hogy az újságírók beszélgetni kezdtek, telefonjukat vagy laptopjaik billentyűit nyomogatták.

Észre sem vették, hogy a kivetítőn folytatódott a történet: a templom belsejében, a fehérre meszelt falak előtt a festő állt, tekintetét a szűz falakra vetve.

– Az első képnek a teremtést kell ábrázolnia, hiszen azzal kezdődik minden – mormogta a művész maga elé. – De vajon kiről mintázzam meg Ádámot, és kiről az Urat? – erősítette fel gondolatait a huszonegyedik századi technika. – Tudjuk, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert. De hogy nézhet ki az Isten? Jézus maga az emberré lett Isten. Tehát Jézus képe az igazi emberkép, vagyis az ő képmására teremti Ádámot, akinek ezért úgy kell kinéznie, mint Krisztusnak. De azt is hallottuk: „Én és az atya egy vagyunk”, következésképpen az Isten sem nézhet ki máshogy.

A sajtótájékoztató vendégei ezalatt még mindig egymással beszélgettek, leginkább arról, elutazzanak-e a két ünnep között wellnessre. 

A vetítőn új jelenet látszott. A templom plébánosa kutakodó tekintettel mustrálta az elkészült festményt. Ádám teremtésénél megállt, fejcsóválva mutatott a műre.

– Ezt elrontotta, mester! Ugyanazt az arcot festette mindkét helyre. Gyorsan igazítsa át. Az Isten nézzen ki, ahogyan szokott: legyen ősz haja és szakálla. Ádám pedig… Nos, nézzen körül a faluban, hogyan néz ki egy férfiember!

Ekkor újra sötét lett a teremben, a zsongás elhalkult, mindenki a vászonra figyelt.

– Amikor felfedeztük a freskó titkát – folytatta a férfi –, megnéztük a többi alakot is. A szakszerű átvilágításnak meg is lett az eredménye! Nézzék!

A következő diákon egymás után villantak fel a freskók szereplői: Keresztelő János, Péter és a többi apostol, Lázár és a naimi ifjú, Pilátus, Kajafás és a római katonák (sőt Mária és Mária Magdolna, Márta és Salome); mindnyájuk ábrázata alatt Krisztus arca volt.

Mindenki döbbenten bámult. Hirtelen felpattant egy fiatal gyakornok, kiszaladt az asztalhoz és egy fotót tartott a fénycsóva útjába.

– Az édesanyám fényképe – kiáltotta.

Ahogyan a fény keresztülhatolt a papíron, a háttérben, a falon a női arc alatt kirajzolódtak Krisztus jellegzetes vonásai. Az újságírók mobiltelefonjaikkal egymásra világítottak, és mindegyikük arca alatt tisztán látszott ugyanaz az eltéveszthetetlen kép a teremtőről és a saját képmására alkotott teremtményről, amiképpen az ősi templom hámló vakolatán megjelent.

– Mi ez? Miféle varázslat? – kiabáltak, és körbevették az idegent.

Ő azonban átsétált közöttük, és meg sem tudták érinteni.

Kiemelt kép forrása: Pixabay