Amikor megkéselték Terence Hillt
– Már több könyve jelent meg Bud Spencerről és Terence Hillről. A mostani, Verhetetlen páros című kötet mennyiben más, mint a korábbiak?
– Ez nem életrajzi könyv, mint amilyen a Piedone nyomában vagy a Zsugabubus volt. A Verhetetlen páros című kötetben egykori pályatársak emlékeznek vissza Bud Spencerre, illetve Terence Hillre. Olyan gondolatokat osztanak meg az olvasóval, amelyek korábban ismeretlenek voltak róluk, mivel sem Bud Spencer, sem pedig Terence Hill nem beszélt ezekről.
Szerényen hallgattak azokról a jó cselekedeteikről, amelyeket életük során tettek.
– Tudna egy-egy ilyen példát mondani?
– Természetesen. Bud Spencer például a Bombajó bokszoló című film forgatásán a színésztársát az akkori rendező egy casting során választotta ki. A két jelölt közül egy maradhatott: a gyengébben teljesítőt hazaküldték. A balszerencsés színészt még hazaindulása előtt Bud Spencer felkereste és egy több millió líráról szóló csekket nyomott a kezébe, fájdalomdíjként, elismervén tehetségét. Terence Hill pedig azt nem verte nagydobra, hogy amikor New Yorkban volt, akkor a szeme láttára bántalmaztak egy asszonyt, akinek a védelmére kelt.
A dulakodás közben azonban úgy megszúrták, hogy majdnem belehalt.
Mindezt annak idején elmesélte, én pedig az egyik producerétől, Josi Konskitól hallottam ezt a negyven évvel ezelőtti történetet.
Bud Spencer és Terence Hill nemcsak a filmjeikben állt a jó oldalára, az elesettek védelmére, hanem a való életben is. Generációk számára nyújtottak olyan példát, amelyet ma is érdemes követni. Aki elolvassa ezt a könyvet, számos ilyen, pozitív példát találhat.
Az önzővé váló világunkban nem kérdéses, hogy egyre nagyobb szükségünk van a szolidaritásra és az erkölcsi értékekre.
– Mi lehet Bud Spencer és Terence Hill filmjeinek a töretlen sikere idehaza?
– A válasz sokrétű, de a legfontosabb éppen a két színész személyiségében rejlik. Valóban két utánozhatatlan figurája az olasz filmtörténetnek. A másik ok talán abban áll, hogy fantasztikus rendezőkkel dolgoztak együtt, olyanokkal, mint Sergio Corbucci, Steno, EB Clucher – azaz Enzo Barboni – és még hosszan sorolhatnám. Kiváló forgatókönyvek születtek a filmekhez, melyeket nagyon kevés pénzből világszínvonalúra tudtak elkészíteni.
Elszánt, a filmeket szeretve készítő stáb kellett ahhoz, hogy az anyagi hiányosságokat ellensúlyozzák. Valóban a szívüket tették bele ezekbe a filmekbe, talán ez máig érződik.
A magyarországi sikerhez sok minden hozzájárult. Nem feledkezhetünk meg a két fantasztikus szinkronhangról Bujtor Istvánról és Ujréti Lászlóról sem, akik remek hangjuk mellett színészi egyéniségüket is hozzá tudták tenni a filmekhez. 
– Filmjeikben számos mellékszereplő újra meg újra feltűnik.
– Igen, ez nem véletlen. Ha megnézzük ezeket a filmeket, akkor azt láthatjuk, hogy a mellékszereplők is mindig nagyon jó karaktereket hoznak. Ők azok a rosszfiúk, akik kicsit szerethetők, de azért megkapják méltó büntetésüket. Nem szabad szó nélkül hagyni a kaszkadőrök és az akrobaták utánozhatatlan alakításait sem. Ők voltak azok, akiket ha a filmben Terence Hill vagy Bud Spencer jó kupán vert, akkor saját maguk alatt is képesek voltak helyből megpördülni, vagy hátraszaltót végezve nekiesni a különböző berendezési tárgyaknak. Ezeknek a jópofa verekedős jeleneteknek a leforgatásához azonban nagyon képzett, jól felkészült csapatra volt szükség.
– A magyarországi sikerben mennyi szerepe volt annak, hogy a filmeket a nagyközönség szinte azonnal láthatta a mozikban?
– Ennek jelentős szerepe lehetett. Biztos vagyok abban, hogy a sikerhez a széles körben történő forgalmazás is hozzájárulhatott. Ezek a filmek a „támogatott” kategóriába estek a szocializmus évtizedeiben. Azaz korlátozás nélkül kerülhettek bemutatásra hazánkban is.
Egyértelmű volt, hogy ezek a filmek nem jelentettek veszélyt a rendszerre.
Nem volt bennük erőszak, csak elkarikírozva, nem volt bennük káromkodás. Mely utóbbi szinte ma már minden amerikai vígjátékban kéretlenül is benne van, így a gyermekeket jó érzéssel nem is igazán lehet leültetni ezen filmek elé. Bud Spencer és Terence Hill kultuszát ma is fenntartják a magyarországi televíziók azzal, hogy 40-50 év után is sugározzák a filmjeiket.
– Ez nem csak az olcsó jogdíjak miatt van?
– Nem, hiszen nagyon sok más, olcsó jogdíjas filmet vetítenek a televíziók, mégsem tudják elérni azt a nézettséget, amelyeket az ő filmjeik. Az emberek valóban szeretik újra meg újra megnézni azokat a jeleneteket, amelyeket akár már századszorra is láttak. Talán éppen azért, mert a főhősök azt a stabilitást és derűt sugározzák, amelyre ma ugyanolyan szükségünk van, mint régen. Ezek a filmek napjainkban is sokaknak képesek mosolyt csalni az arcára. Ezért van az, hogy nem kopnak ki évtizedek múltán sem. Ha a mai vígjátékokat megnézzük, akkor azokat többnyire másnapra elfelejtjük, nemhogy évtizedek után is idézzünk belőlük. 
– Meg lehet-e fogalmazni, hogy milyen is a magyarországi Bud Spencer és Terence Hill kultusz?
– Számos rajongói társaság van, programokat szerveznek és – a televíziók mellett – fenntartják és erősítik a két olasz színészóriás kultuszát. A magyarországi rajongói rendezvények nagyon kevés pénzből készülnek, ebből kifolyólag korlátozott lehetőségeik vannak.
Németországban minden évben egy egész falut építenek föl korabeli díszletekkel, és filmbéli jelmezekbe öltöznek az oda látogató rajongók.
Sok egykori mellékszereplő, illetve Bud Spencer és Terence Hill családja is meg van hívva ezekre az eseményekre. Ha ehhez viszonyítjuk, akkor nem ilyen grandiózus megoldásokat kölcsönöznek a magyar találkozók, de mégis nagyon szeretetteljesek, mindenben igyekeznek az elmúlt évtizedek hagyományát ápolni. Meglátásom szerint Bud Spencer és Terence Hill olyan egyetemes értékeket képvisel, amelyek reményt adnak arra, hogy filmjeiknek a későbbi évtizedekben is meglegyen a nézőközönsége.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása Pixabay.com
