MA REGGELRE AZ OSZTRÁK KISVÁROS ILLÚZIÓJA IS SZERTEFOSZLOTT
Ma reggel, kutyasétáltatás közben igyekeztem nem elcsúszni a falevelektől nyálkás járdán, melyet az eső jégpályához hasonlatossá varázsolt. Bizony, embert próbáló feladatnak bizonyult a séta. Ahogy hűséges kutyámmal Vácon, a Deákvári főúton botorkáltunk, olyan látvány fogadott, amelyet korábban nem volt szerencsém megtapasztalni.
Először arra gondoltam, hogy a városi vezetés végre megalkotta az osztrák kisváros projektet, és egyenlőre ide különítette el az összes hulladékot, hogy Deákvár egyéb részei ünnepi pompájukban ragyoghassanak. Kíváncsiságom erőt vett rajtam! Irigykedtem, hogy a Deákvári főút miért maradt ki az osztrák kisváros ígéretéből, egyéb városrészek pedig már a sógorok szintjét is elérték.
Végre! – gondoltam. Matkovitch Ilona nem hazudott! Betartotta, amit megígért egykor a helyhatósági választások előtt!
Szinte rohantam, a kutyám mellettem alig bírta a tempót, amit diktáltam. Lehet, hogy most kezdődik az ünnepi ceremónia és bejelentik, hogy az osztrák kisváros ideája nem csak holmi ígérgetés volt, hanem igenis valóság és ez legitimálja a város vezetésének megkérdőjelezhetetlen és feszített munkáját, rátermettségét, hiszen nélkülük nem élhetnénk ilyen festői környezetben, ahol minden négyzetcentiméter feltűnően hasonlatos egy valódi és hamisíthatatlan österreicher stadt-hoz.
Még néhány méter és ráfordulok a Petőfi Sándor Általános Iskolánál (Alexander Petofi Grundschule-osztrákosan) és meglátom a csodát. Nem is kellett sokat várni a nagy pillanatra. Lehet, hogy még az ünnepséget is elcsípem, ahol bejelentik, hogy megvalósították Vác polgárainak tett ígéretük egyikét. Talán még az itt lévő szelektív hulladékgyűjtő is kulturált képet mutat, amelyről korábban rémtörténetek kaptak szárnyra Deákváron.
Nehogy valaki azt higgye már, hogy Matkovich Ilona felelőtlenül ígér bármit is! Majd én kijavítom és helyreteszem azt a sok felháborodott embert, akik megkérdőjelezik a városi szakértelmet és szavazóikhoz elvitathatatlan lojalitást!
A Petofi Grundschule mellett ráfordultam az egyenesre, úgy éreztem mintha a tiroli levegő járná át tüdőmet és szinte hallottam a jódlizó polgártársaim, akik bőrnadrágban ünneplik a polgármester asszonyt, aki havasi gyopárnak öltözött erre a jeles alkalomra. Mint akibe villám csapott úgy álltam ott percekig. Némán. Egyedül. Nyoma nem volt jódlinak, havasi gyopárnak, bőrnadrágnak.
Volt helyette elképesztő mocsok, szeméthegyek és a hideg ellenére is orrfacsaró bűz.
Lehorgasztott fejjel és lógó orral álltam odébb, szomorúan ballagott mellettem a kutyám is.
Folytattuk sétánkat immáron szomorúan, némaságba burkolódzva.
Az összes utcát végig látogattuk, de a nyomasztó érzés egyre erősödött bennem és talán a mellettem ügető társamban is. Szörnyű képet mutat a Deákvári városrész.
Nem győztem dokumentálni a gyomorforgató állapotokat, melyeket azt gondolom, nem kell túlmagyarázni.
Matkovitch Ilona megválasztása előtt össze volt nőve a seprűvel és a szemétlapáttal, alig győzték őt fényképezni, hogy teli legyen vele a Facebook.
A ma reggel tükrében én viszont azt gondolom, hogy a polgármester asszony nálam teljesen elveszítette a respektet! Csalódott és becsapott embernek érzem magamat. Épp azért szavaztam Ilonkára, mert megígérte az osztrák kisvárost. Ma reggelre viszont elment a kedvem tőle!
Ilonától és a többi ígérgetőtől is elment a kedvem. Elment tőlük a kedvem örökre! Ma reggel az osztrák kisváros illúziója végérvényesen szertefoszlott.
Stephan Tiroler ausländer
