Walesi ballada: a bárdolatlan anglikánok homoszexuálisokat áldanának
A walesi egyház kormányzó testülete napirendre tűzte, hogy eltöprengjen: vajon megáldják-e az azonos nemű párokat vagy sem? Bár házasságról hangsúlyozottan nem esett szó, a lépés azonban már önmagában is morális aggályokat vet fel.
„A szertartás csak áldásról szólna az azonos nemű párok számára, akik amúgy nem házasodhatnak templomban” – szól a walesi egyház közleménye.
Az új vállalást egyelőre kísérletképpen, csak öt évre vezetnék be, de a klérus maga dönthetné el, él-e ennek a lehetőségével vagy sem.
A rendelkezés szerint a walesi anglikán egyház szeretné kifejezni az azonos nemű, egymás mellett hitben és szeretetben elkötelezett párok döntését, akik élethosszig tartó hűségre törekszenek, akik polgári házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek, és akik így méltók arra, hogy az egyház elfogadja őket, Isten áldását kérve az elkötelezettségükre.
Adódhat a rosszmájú kérdés, hogy a „hűség” meg a bejegyzett élettársi kapcsolat már rögtön méltóvá is tesz egy kis egyházi áldásra? Mondhatnánk: még jó, hogy csak kérik Isten áldását.
Az egyház tagjai még megfogalmaztak néhány gondolatot az ügy kapcsán, bármiféle konkrétum nélkül, úgy mint: „lelkipásztori szempontból fenntarthatatlan volna egy olyan állapot, amelyben nem ajánlanak fel egy ilyen jellegű áldást a homoszexuálisoknak” vagy hogy „nem lehet helye itt a komolyan vallott nézetek aláásásának. De nem szabad arra sem törekedni, hogy eltávolodjunk egymástól.”
Mindez szép és jó, de…
Fantasztikusan könnyű megindulni a lejtőn, amint azt a fenti példa is kiválóan szemlélteti. Elképzelhető ugyan, hogy a walesi egyházban tényleg nagyon naiv és jótét lelkek vannak, akik engedvén a globális (de inkább csak nyugati) nyomásnak, és a szeretetteljes elfogadás zászlaja alatt egyszerűen belegyalogolnak egy olyan útvesztőbe, ahonnan nagyon nehéz kikecmeregni. Az útvesztőről pedig messziről lerí, hogy nélkülöz mindenfajta antropológiai és természettudományos érveket, bizonyítást, vagy egyáltalán az idő próbájából nyilvánvalóvá váló „hasznosságot”.
De tegyük fel: valóban ennyire jótét lelkek élnek Walesben, akik nem akarnak mást, csak utána menni annak a bizonyos „elveszett egynek”. Ezzel kapcsolatban viszont két probléma is felmerül:
Az egyik, hogy hol lesz a határ? Vagy az LMBTQQ+ (igen már két ‘q’ is van, állítólag) 91 vagy mennyi neméből ők tényleg csak a homoszexuálisokat áldanák meg? A többivel mi van? Azokat kirekesztik?
A másik, hogy az általuk is valószínűleg sűrűn forgatott Szentírás meglehetősen egyértelműen fogalmaz a homoszexuális társulásokat illetően. Magát a hajlamot, az állapotot még nem tartja a kereszténység bűnnek, ám annak „megélését” már igen.
Feltételezem, eme logika mentén nem házasítják Walesben sem Isten szent színe előtt a homoszexuálisokat – hiszen a házasság szentségét csak egy férfi és egy nő tudja szabad elhatározásból kiszolgáltatni egymásnak (még vannak egyéb feltételek is, például a gyermekre való nyitottság, de erről itt talán fölösleges beszélni).
Lehet azt mondani, hogy ők nem a „bűnös kapcsolatot” áldják meg, hanem az embereket, akik már-már áldozatai ennek az egésznek, viszont ezt nemcsak kommunikálni lehetetlen, de valójában különválasztani is. És amennyiben ők is, mármint a walesiek is „rendetlennek” vallják ezeket a kapcsolatokat, úgy érthetetlen, miért kéne nekik erre áldásukat adni.
A „haladó rendelkezés” elfogadásáról mindenesetre szeptember 6-án döntenek. Reméljük, vannak még John Henry Newmanek angol földön…
Varga Gergő Zoltán
Szerzőnk további írásai ide kattintva olvashatók.
Kiemelt képünk forrása: Pixabay
