Ungváry Zsolt: „Hej de messze majomország”
A Magyar vándor című film egyik jelenetében a honfoglaló vezérek az álruhás Mátyás királlyal találkoznak, aki durván szidalmazza Mátyást; zsarnoknak, nagyorrúnak nevezi. A vezérek ugyan nem értik, miről van szó, de az ellenszenves idegen annyi rosszat mond a számukra ismeretlen uralkodóról, hogy végül Álmos vezér dühösen rátámad a Helyey László alakította figurára, mondván: „Egyre szimpatikusabb nekem ez a Mátyás!”
A provokáció természetrajza már csak ilyen. Ha igazságtalanságot, a tapasztalatainkkal, érdekeinkkel ellentétes dolgokat népszerűsítenek, sőt ezekkel agresszíven kampányolnak, az minket is radikalizál. Akit igaztalanul szidnak, azt megkedveljük. Ha ellenben valamit, ami a természetünkkel ellentétes, mindenáron le akarnak tolni a torkunkon és meg akarják szerettetni – elutasítjuk. Minél vadabb a provokáció, annál elkeseredettebb a reakció is.
Ez ez egész LMBTQ-őrület valahogy a semmiből érkezett, úgy tűnik, elsősorban provokációs céllal. Magyarországon nem volt jellemző, hogy bárkit a nemi identitása miatt megkülönböztessenek, alapvetően mindenki magánügynek tekintette. A négybetűs szót ugyan sértésként bizonyos körökben használták, fel is bőszült az, akire ezt mondták, de éppen úgy nem vette senki szó szerint, ahogy az édesanyák vélelmezett erkölcstelen foglalkozását sem gondolták komolyan, emlegetésük pusztán a düh levezetésére szolgált.
Nálunk nem volt szokásban a saját nemükhöz vonzódók bántalmazása (mint egyébként nem egy nyugat- vagy kelet-európai országban), semmiféle nyilvántartás nem létezett róluk (ellentétben például a náci Németországgal).
Az LMBTQ-nyomulás tehát nem az elnyomásra adott válasz, hanem egy saját magát gerjesztő, mind agresszívebb, követelődzőbb, minden fórumot eluraló, valós jelentőségét messze meghaladó mozgalom támadása az erkölcs, a tradíciók, a többségi társadalom ellen.
Mégpedig egyre durvább provokációkkal; olyan szélsőséges esetekről van szó, mint a feltűnési viszketegségben szenvedő DK-s homoszexuális, aki Szent István és a Szent Jobb kapcsán egyszerre rúg bele mindhárom alapértékünkbe, amire egész életünket felfűzzük, vagyis Istenbe, a hazába és a családba. De szintén súlyos és szankcionálatlan – ezzel példaadóvá váló – provokáció, ami Münchenben a magyar Himnusz alatt történt, amikor egy potenciális terrorista szivárványos zászlóval befutott a pályára. (Bombát is hozhatott, vagy bántalmazhatta volna a játékosokat; késelésben a németeknél van ugyanis némi gyakorlat.)
Maga az úgynevezett pride sem más, mint egy hosszan elhúzódó, folyamatos provokáció, aminek célja végre kicsikarni azt a pofont, amire hivatkozva felmutatható: íme, a homofób, brutális állatok.
Kevéssé hangsúlyozott, de nagyon fontos szempont: a hagyományos szexuális orientációjú emberek számára ez a tevékenység gusztustalan. Igen, az. Lehet ezt mismásolni, de számunkra a gondolat is taszító, a látvány pedig undorító. Az is undorító például, ha valaki eredményesen túrja az orrát. De mégse tesznek bele orrtúró karaktereket a filmekbe, és nem járnak be az iskolába ennek szépségeiről beszélni. Pedig akik csinálják, biztos élvezik és szeretik. De ez semmiféle érzékenyítéstől nem lesz vonzóbb.
Olyan ez, mint a tériszonyost libegőzni vinni.
A legszórakoztatóbb, amikor azon háborognak, ha nevükön nevezik őket, mintha ez valóban sértés lenne. Ha egyszer remek, korszerű, büszke dolog, miért baj, ha ezt más is megállapítja? Engem nem zavarna, ha lenemzetikonzervatívkeresztényeznének, még akkor sem, ha ezt sértő szándékkal és hangsúllyal tennék. Ugyanis az vagyok. És büszke vagyok rá. I’m proud.
Néhány napja a cannes-i filmfesztiválon az Arany Pálmát egy transzgender pszichotriller nyerte. Többek között Enyedi Ildikó előtt; mégsem lett belőle nemzeti ügy, mert a jobboldal nem bánta, hogy a kormányzati milliárdokkal kitömött Enyedi nem kapott rá ismét lehetőséget, hogy Orbán diktatúráját szidja a rá vetülő reflektorfényben, a baloldal pedig mégse állhatott egy hagyományos szerelemről szóló film mellé a transzgender-leszbikus-önabortáló alkotással szemben. Ennek – és az Európa-bajnokságnak – a kapcsán viszont eszembe jutott a megoldás: a biológiailag determinált szexuális orientációtól eltérőt vallók építsék fel a saját külön világukat, ahogy más szubkultúrák is teszik.
Rendezzenek maguknak saját filmfesztivált, saját dalversenyt, saját futball-bajnokságot, saját szépségversenyt, közvetítsék a saját média-felületeiken, minket pedig hagyjanak békén.
Úgy nézhetne ez ki, mint Weöres Sándor Majomország című versében. (Itt csak egy rövid részlet, a teljes verset is érdemes elolvasni, és a majom helyébe az ismert négybetűs szót tenni.)
„Majompóznán majomkirály / majomnyelven szónokol / egyiké majommennyország / másiké majompokol. (…) Majomtanártól majomlány / majomábécét tanul, / gaz majom a majombörtönt / rúgja irgalmatlanul.”
A szerző további írásai itt olvashatók.
