A nyugat-európai identitás már elveszett

Nyugat-Európában járva két dolog üti meg azonnal az ember szemét: tele vannak komcsikkal és LMBTQ-propagandával.

Persze ettől még nem kell sajnálni azt, aki eltölt Nyugat-Európában egy kis időt. Ettől még nem szenved hiányt a kikapcsolódása, nem melegebb a sör és az étel sem rosszabb. Sőt, a spanyol – akarom mondani, katalán – ételek kimondottan finomak. A helyi lecsó remek, a húsokhoz is értenek, a tengeri herkentyűk meg egyenesen fantasztikusak.
Rák, tintahal, polip – ezt a sorrendet ajánlom kis burgonyával, még több könnyű, nyári salátával.

Aztán azért is érdekes, mert látni, mennyivel gazdagabbá teszi az országot – most csak kulturális értelemben értve–-, ha nem úgy tölt el évszázadokat, hogy egyszer ez a nagyhatalom, máskor az a nagyhatalom tekinti frontországnak. Ahol nem pusztított a tatár és a török, nem bombázták szinte a semmivé a második világháborúban. Mi odahaza szinte a csodájára járunk annak, ha találhatunk épített örökséget a barokk ideje előttről.

Meg tudjuk mutatni, hogy egykor ez és ez állt itt, de mostanra maximum térdmagasságú kövek mutatják az múlt pompáját. Ezzel szemben a nyugat-európai államok organikus átmenetben élnek a múltjukkal. Elképesztően irigylésre méltó ez.

Az ocsmány oszmán invázió miatt nekünk Fehérváron összetört és összekevert csontok maradtak, meg alapok, nem egy dicsőséges koronázókatedrális. Nem úgy, mint mondjuk Aachenben, ahol a mai meg tudják mutatni, hol koronázták meg a német-római császárokat.
Nem értik, hogy milyen luxust birtokolnak.

Aztán itt vannak a közelmúlt dolgai is. Spanyolország húsz évvel korábban részesedhetett a közös piacból, a felzárkóztatásból és egyebekből. Sokkal több időt eltöltött gazdaságilag előnyösebb pozícióban, mint mi. Ráadásul akkoriban, amikor az európai integráció nem agyament ideológiák vérrel-vassal történő terjesztését és azok szolgalelkű visszabiflázását jelentette, hanem valódi, gazdasági egymásra támaszkodást.
Amiben valóban volt – és lenne – perspektíva.

Ám azt kell mondjam, hogy mindez mára nemigen látszik. Az évtizedes folyama a pénznek persze igen, de itt és most nem mondanád meg, hogy ez a fejlett, mindenestül nyugati állam, nem Magyarország. És ez még a kisebbik probléma. A nagyobb, hogy totálisan érezhető, mi az, amitől ma még meg lehet menteni Magyarországot, de miben veszett el Spanyolország. Az egykor volt, óriási lelkiségű, mélyen, pórusaiban is katolikus spanyolok.

Immár teljesen más a helyzet

Frankón mondom nektek: minden tele van LMBTQ-propagandával. A buszállomásokon virít a kijelzőkön a szivárvány, erkélyeken a zászló, boltokon a billog, ami csak kell. Sajátos, katalán identitásképző elemként komcsi jelképek is számosan akadnak. Nem tudják, milyen mákjuk volt, hogy elkerülték a létező szocializmust – a polgárháborúban komcsik által megölt tömegeket meg elvitte magával az emlékezet és a liberális identitáspolitika –, hát most szorgalmasan építik az önképző köröket.

Itt már mindenki természetesnek veszi, hogy az LMBTQ-mozgalom a mindennapok része. Biztos akadnak megbotránkozók is, de az ügymenetet nem érinti. És gondolhatják, ha a viszonylag még konzervatív spanyoloknál ez van, mi lehet Franciaországban vagy Németországban.
Eszmeileg, erkölcsileg ezek az országok elvesztek. Kész, ezt fel kell ismernünk.

Még egyszer mondom, Közép-Európa még nem. Ezért vagyunk elképesztően veszélyes helyzetben, ezért támadnak minket ennyire. Mert érzik, hogy otthon nem biztosak a pozícióik.

Ettől függetlenül Palma de Mallorca csodás szépségű hely. Minden utcája rejt valami titkos gyöngyöt. Megéri órákat eltölteni a városban és felfedezni, a kísérőjelenségekről meg jobb nem tudomást venni.
Mert I. Jakab nem ezért foglalta vissza annak idején a móroktól, a szigetet hajója fedélzetén egy hatalmas feszületet hozva, amely azóta is megtekinthető. Csak ebből meríthetünk erőt. Talán még ők is. Talán.