Hívők és hitetlenek
Publicisztikámban kísérletet teszek a hívőt és a hitetlent elválasztó határok dióhéjnyi, jószándékú feszegetésére, egymás felé való közelítésére. Úgy fogalmaznék, hogy vannak, akik már hazataláltak, de sokan még csak úton vannak hazafelé. Életünk során mindannyian rálépünk egy kizárólag számunkra kijelölt ösvényre, amelyen végig kell mennünk, akár tetszik ez, akár nem. Ennek a végtelenül színes, élményekkel teli kaland során néha megpihenünk, majd újra felkerekedünk, időnként visszatekintünk, összegzünk, hogy aztán új erőt merítve ismét nekiveselkedhessünk. Közben elhaladunk mások mellett, de vannak, akiknek a tempóját már mi nem bírjuk szusszal. A lényeg, hogy mindannyian tartunk valahová.
A saját sorsunkban való hit, testi-lelki bajaink esetén a gyógyulási vágy iránti hitünk, megmagyarázhatatlan megérzéseink, valamint a jövő irányában táplált reményeink hite is mind-mind előfutárai az istenhit előszobájába lépett emberi léleknek.
A színházi előadás kiváltotta katarzis torokszorító élménye – miközben angyal száll át a nézőtér felett – sem más, mint szent pillanat, ahol a lélek imára kulcsolódik, miközben megtisztul.
Egymástól merőben eltérő két példával élve: az AC/DC Thunderstruck című dalának legbelső, zsigereinkig hatoló extatikus pulzálása, Beethoven IX. szimfóniája, az Örömóda felemelő, sejtjeinkig ható himnikussága sem más, mint ugyanannak az égi kéznek a léleksimogatása, amikor is hívő és „hitetlen” arca összeér. Ennek az élménynek a befogadásakor, az átlényegülés pillanatában a megrendült „hitetlen” ember számára is elmosódik a mindennapokba rögzült, másokkal szemben hirdetett különbözőségének a jelentősége, és ilyen esetekben a vallásról vallott értelmezései, sztereotípiái is értelmüket vesztik, mert ha akarja, ha nem, a lelkében megjelenik és szerepet kér a szakralitás. A hitélet, vagy fogalmazzam úgy, hogy a hit szerinti élet valahol a gyermekkor eszmélésének pillanataiban megélt hétköznapi hiteinkkel indul, és azok táplálása által juthatunk el önmagunk belső, stabil hitbeli kegyelmi állapotához.
A teljesség igénye nélkül az olyan szavaink, mint a fohászkodás, a gyász, a megindultság, egyszerűen nem lehetnek a materiális világ kreálmányai. A kavics az kavics, sodródik, elmossa a víz. Wass Albert szavait kölcsönözve viszont „a kő marad, a kő marad”. Az említett fogalmak át- és megélése bizonyságul szolgálnak az elrendeltetettség evidenciájára.
Személyes tapasztalatomat megosztva, 35 évvel ezelőtt egy autóbaleset elszenvedőjeként a kórházi ágyon fekve semmi sem tudta volna megtörni bennem az élethez való ragaszkodásom mindent felülíró hitét, noha kilátásaim túl fényesnek nem voltak mondhatók egy mélyvénás trombózis miatt, amit néminemű akut életveszélyt jelentő tüdőembólia is színesített.
Az élet és halál közti lebegésben mégsem volt bennem kétség afelől, hogy valaki vigyáz rám.
Nem felejtem, hogy kissé alélt állapotomban, az ágyam melletti orvosi konzílium milyen, vigasztalónak még csak véletlenül sem nevezhető, kegyetlenül őszinte megállapítást tett, amit nem nekem, hanem egy hozzátartozómnak szántak, de én is meghallottam. „Ha a holnapot megéli, akkor talán van remény a lassú felépülésére.” Érthetetlen volt számomra, hogy erről a „megnyugtató” megállapításukról miért nem engem tájékoztatnak, és az ezzel némileg ellentétes véleményemről miért épp engem felejtenek el megkérdezni? Élni akarásom hitében bennem egy pillanatig sem volt kérdés, hogy az elhalálozásom esélye és az azzal való barátkozás számomra még egyetlen nap viszonylatában sem opció, és nemhogy másnapig, de azt követően is kellően sokáig szándékoztam és még szándékozom is élni. Útkeresőként akkor és azóta is mindig éreztem és a jelenben is érzem, hogy valaki koordinál és óvó szemmel kísér. „Személyesen” ugyan még soha nem találkoztunk, de utam végén bizonyára erre is lesz alkalmam.
Hétköznapjainkban megnyilvánuló hiteink minden momentuma érzékelteti Isten létezését, mint ahogy a magukat hitetlennek gondolók saját dolgaik irányában érzett számtalan hite is, csak épp nem tudnak róla. Éppen ezért a megannyi útkeresőnek üzenem, hogy létezésük hiteit bátran és szorosan öleljék magukhoz, hiszen terveik, vágyaik teljesítéséhez ez elengedhetetlen. A hívőt és a hitetlent nem is gondolnánk, hogy milyen kevés választja el egymástól. Képletesen fogalmazva a „hiszem és a nem hiszem” között csupán egy tagadószó feszül. Érkezésünk és távozásunk misztériumánál és a művészetek bármely ágának befogadásánál a teremtő közelségének ténye nem múlhat ezen a három betűn. Meggyőződésem, hogy ihletett pillanatainkban a lélek rezdülése Isten szempilláinak rezdülésével azonos.
Zuhanó repülőn nincs ateista, tartja a mondás. Törekedjünk arra, hogy ennek a helyzetnek a kényszere nélkül, mindannyian szilárd talajon állva is képesek legyünk a hit erejével felfele nézni és összekapaszkodni.
Bognár Zsolt
A szerző korábbi cikkei itt olvashatók.
