A nyugati gőg érződik a klímakérdés kezelésében is
Ritka alkalmak egyike volt, amikor a 27 uniós állam- és kormányfő egyhangúlag kötelezte el magát az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése mellett. A legújabb tervek szerint a 27-ek annak az ambiciózus célnak az elérését vállalták, hogy 2030-ra 55 százalékkal csökkentik ennek a mértékét.
Ez eddig szép és jó, a hogyanról azonban már komoly viták várhatók.
Az Európai Bizottság konkrét javaslatai júliusban kerülnek majd az uniós döntéshozók asztalára, sok részlet azonban már napvilágot látott. A legnagyobb vitát kiváltó pontjai a csomagnak azok, amelyek értelmében az EU a közlekedés szereplőire és az ingatlanokra is adót vetne ki az üvegházhatású gázok kibocsátása után. A szennyezés ilyen formán felmerülő költségeit pedig vagy az állampolgároknak, vagy magának az államnak kellene fizetnie. Erre mondja azt a magyar miniszterelnök, hogy nem hagyjuk, hogy a lakossággal fizettessék meg a költségeket.
Ez ugyanis mindkét esetben így lenne, akkor is, ha az állam állná a cechet – hiszen azt az adófizetők működtetik és tartják fenn.
A javaslat ráadásul borzalmasan igazságtalan is. Hiszen mely ingatlanok után kellene több adót fizetni? Nyilván a rossz energiahatékonyságúakra vonatkozna nagyobb fizetési kötelezettség. Ilyen ingatlanokban ugyanakkor jellemzően rossz anyagi helyzetű emberek laknak, akiknek nem szándéka, hanem pénze nincs felújítani a lakásaikat. Vagyis nem tudatosan, hanem jövedelmi viszonyaikból fakadóan szennyezik a környezetet.
Rájuk további terheket hárítani érzéketlen, irreális és nyugati gőgről árulkodó lépés lenne.
A terv akkor is igazságtalan, ha végül az államoknak kellene fizetniük az ingatlanállományuk után, hiszen éppen a kevésbé tehetős országoknak kellene jóval nagyobb terhet vállalniuk a már fent részletezett okok miatt. Európában tehát ebben a kérdésben a törésvonal egyértelműen a szegényebb és a gazdagabb országok között húzódik. Már csak azért is, mert a legnagyobb szennyezők jellemzően a gazdagabb országok.
Magyarországnak például úgy kellene a hazai lakásállomány állapota miatt többletterheket vállalnia, hogy közben a károsanyag kibocsátás csökken.
Hogy érzékeljük a nagyságrendeket: nagyjából akkora pénzt kellene a klímavédelemre ily módon fordítani, amennyit oktatásra vagy egészségügyre költünk egy évben. Mindezt úgy, hogy a pénz nagyjából 25 százalékát fedezné csak az Európai Unió.
Persze érthető a nagy szennyezők érdeke is. A német gazdaság átállítása károsanyag-kibocsátás nélküli technológiára irdatlan pénzeket emésztene fel. Nem véletlen, hogy Berlin éppen ezért inkább 27 felé osztaná a terheket. Innen nézve pedig jogos a kérdés:
miért a borsodi falvakban élők fizessék meg az észak-rajna–vesztfáliai bányák bezárását?
A kérdés ugyanis – persze szép politikai csomagolásba bújtatva – valójában erről szól. És éppen ezért nem mindegy, hogy hogyan vélekedünk erről a kérdésről a nemzeti konzultáción, és milyen felhatalmazással a háta mögött tárgyal a klímarombolókkal Orbán Viktor.
