A baloldali értelmiség esete a nyelvtudással
Erre érkezik néhány hír nyelvvizsga-ügyben, és egy csapásra romba dőlnek esetleges pozitív előítéleteink: az ellenzék krémje hevesen bizonygatja nekünk, hogy nyelvet megtanulni egyrészt szörnyen nehéz (önerőből szerintük kizárt), másrészt nagyjából szükségtelen is. Hisz mire tartjuk a tolmácsokat, ha nem arra, hogy tolmácsoljanak.
Nem tudom, konzervatív bugris létemre mindig izgalmasnak találtam, ahogy egy-egy új nyelvvel feltárul előttem egy újabb logika, a világ leképezésének egy másfajta módja; úgynevezett náciként rendre inspiráló beszélgetéseket van szerencsém folytatni eldugott külföldi falvak lakosaival. Hasonlóképpen adná magát, hogy a Nyugatért élő-haló, más országokat másolni kívánó progresszív értelmiségiek mind-mind törekednek nyelvtudásuk pallérozására, az agyondicsért külföldi sajtótermékek olvasgatására, a sokszínű világ sokszínű gondolkodásmódjának megismerésére és a közvetlen kommunikációra – a jelek szerint azonban ez a kíváncsiság és igényesség mégse egészen sajátja a teljes progressziónak.
De a legmeghökkentőbb mégis az, amikor tekintélyes baloldaliak 2021-ben egyenesen az osztályharc felől közelítik meg a nyelvtudás problematikáját. „Mindenki pontosan tudja, hogy aki nem felső-középosztálybeli családba született, vagy nem keverte be magát a felső-középosztályba (…), annak nem biztos, hogy megvan a lehetősége arra, hogy rendes nyelvtudással vértezze fel magát” – írja Schiffer András, amire a felső középosztálybeli Ungár Péter hevesen bólogat.
Mintha valamiféle kasztrendszer lenne itt, ahol a Pesti Kiváltságosok sajnálkozva tekintenek le a plebs tagjaira, akik ülnek a maguk hiperpasszivitásában, és várják, hátha rájuk mosolyog valahonnan felülről a ritka szerencse.
Mármost itt van rögtön Karikó Katalin, akinek szülei nem is érettségiztek. Ő például (lemaradását érzékelve) egy egész nyarat bezárkózva töltött egy nyelvkönyvvel és egy magnóval: „és akkor ott két hónap alatt megtanultam otthon, Kisújszálláson angolul” – meséli. Lehet erre mondani, hogy „jó, de ő Karikó Katalin, ő lángész”, csakhogy jó eséllyel nem lenne most ott, ahol, ha annak idején inkább végigbulizta volna a szünidőt, majd az áldozati pózt felvéve panaszkodott volna, hogy az ő szüleinek nincs pénze angoltanárra.
Márpedig amennyiben a hetvenes években Kisújszálláson egy hentes lánya el tudott sajátítani önerőből egy nyelvet, akkor ez valószínűleg nem lenne lehetetlen annak a sok ezer egyetemistának (jövendő értelmiséginek) sem, akiknek az internet, a fapados járatok, az Erasmus+ és a kiválóbbnál kiválóbb ingyenes nyelvtanuló alkalmazások korában nem sikerült az idei államvizsgájukig összehozniuk akár csak egy (1) darab középszintű – nem kiváló, nem kifogástalan: pusztán középszerű – idegennyelv-tudást.
Ezért amikor Schiffer Andrásék (Karácsony Gergelyt védve) azt állítják, nem mindenkitől várható el az angolnyelv-ismeret, akkor valójában épp a társadalmi mobilitást akadályozzák: azt sugallják a mai fiataloknak, hogy amennyiben nem a legfelső decilisbe születtek, nekik jóformán esélyeik sincsenek.
Hasonlóan nem túl lelkesítő a másik érv sem, miszerint nyelvérzék hiányában a nyelvtanulás „rohadt sok erőfeszítés”. Tény, hogy a nyelvtehetségeknek naponta hálát kellene adniuk értékes tálentumukért, de könnyen lehet, hogy cserébe nekik egy statisztikaszigorlat tűnik megugorhatatlan akadálynak – a „rohadt sok erőfeszítés” sajnos a földi élet velejárója. Nem valószínű, hogy 150 évvel ezelőtt csupa nyelvzseni készült volna értelmiséginek, mégis alap volt, hogy a diákok már a gimnáziumban eredetiben olvassák Platónt és Tacitust, közben pedig évi 12–18 komolyabb iskolai fogalmazást írjanak németül – és a XIX. század végén pontosan azok virágoztatták fel Pestet és az országot világraszóló teljesítményekkel, akik diákként szívósan keresztülverekedték magukat ezeken az akadályokon.
A nyelvtanuláshoz ugyanis alapvetően két dolog szükséges: motiváció és akaraterő. Nagyjából ugyanazok a tényezők, amelyek egy ország szellemi elitjétől elvárhatóak – az olyan politikusok és az olyan frissdiplomás értelmiségiek, akik minden komolyabb kihívásnál csípőből azt magyarázzák, mit miért nem lehet, és megfeszített munka helyett a léc lejjebb állítását kérik, sajnos csak az össznépi lefelé nivellálást segítik elő.
Igen, talán Eötvös Loránd fizikusi munkásságához se feltétlenül volt szükség arra, hogy előtte a piaristáknál heti öt órában az ógörög mediopasszív ragozással és „a tárgyias mondatviszonynak szabatosb körülirása igehatárzók által” típusú nyelvi feladatokkal tömje a fejét – de a végeredményt tekintve úgy tűnik, ártani se ártott neki. Klassz lenne, ha lassan visszakapaszkodnánk erre a színvonalra, és a nevét viselő egyetemen végző értelmiségiek számára se lenne kérdés, hogy legalább azt az egy szerencsétlen angol nyelvet időben el kéne sajátítani. Menni fog, csak akarni kell.
Francesca Rivafinoli
A szerző további írásai ide kattintva olvashatók.
Kiemelt képünkön Karácsony Gergely főpolgármester beszédet mond a Budapest szabad – 1945. február 13. című utazó kiállítás megnyitóján egy, a Puskás Ferenc Stadion metróállomáson álló metrószerelvényben 2020. február 11-én. MTI/Mónus Márton
