A szurkolók döntötték be a Szuperligát

Végül mégsem hozott fordulópontot a Szuperliga ötlete az európai fociban, de ez csak időleges siker. Az elején rögtön hadd tegyem hozzá, rögtön megcáfolva magamat, hogy egy elméleti fordulatot azért mindenképpen jelent az idea. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ezúttal sikerült letörni a monopóliumra törő brandeket. Mindössze pár nappal a hivatalos bejelentés után a Szuperliga elképzelése is romokban hever. A büszke bejelentéstől szinte csak órák kellettek, hogy minden angol klub kilépjen a kezdeményezésből, a németek eleve nem akartak közösködni, és rugalmas elszakadásra készültek az olaszok is. Mondhatjuk, hogy 1-0 a régimódi foci hívei mellett?
Időlegesen igen.

Nem tartozom azok közé, akik izzó hevülettel viseltetnek a modern foci ellenében. Az sem merült fel bennem soha, hogy a mára szinte minden drukker által ismert rigmus, az against modern footballt hangoztassam. Elvégre egy bizonyos szintig én is ennek a modern focinak vagyok a haszonélvezője, pontosabban a modern foci generálta hatalmas pénzeknek köszönhető egy csomó dolog. Például ezért egyértelmű, hogy a klubot, aminek drukkolok, heti szinten követhetem legalább a tévében vagy a neten. Nehézkes lenne minden hétvégén ellátogatni Rómába a Lazióhoz, de akkora üzlet, hogy magyar tévéadóknak is megéri heti szinten ezzel foglalkozni.

Nem olyan egyértelmű ám ez, gondoljunk csak vissza a 25-30 évvel ezelőtti viszonyokra. Ha a foci nem lenne ekkora üzlet, sokkal kevesebben élvezhetnék, és indifferens módon a játék maga is azáltal vált profi, végletekig megszerkesztett tudománnyá, hogy megérte azzá tenni. A pénz miatt.

Csodálatos dolog, hogy a 60-as évek közepén a Celtic még úgy nyerhette meg a BEK-et, hogy kizárólag Glasgow-ban született srácok játszottak benne. Még szebb, hogy a 21. században is vannak olyan csapatok, amelyek klubpolitikát csinálnak az identitásukból, lásd az Athletic Bilbaót. Ha nincs baszk felmenőd, nem lehetsz a játékosuk. (Ejnye, hát hol maradnak ilyenkor a jogvédők? Micsoda diszkrimináció!) Ez rendszerszinten ma már nem működőképes. Szép és jó lenne, de nem működik.
A maga terepén az is érthető – hiszen ezerszer látott emberi viselkedés –, hogy akinek sok pénze van, az még többet akar.

Az emberi tényezőn buktak el

A Szuperliga kitalálói azonban egyetlen dologgal nem számoltak. Azzal, ami akkor is a játék legfontosabb eleme marad, ha háromszor ennyi pénzből gazdálkodhatnak a legnagyobb klubok: az emberi tényezővel. Mert egy szurkoló sok mindent elvisel, sok minden felett átsiklik, fentebb én is hoztam erre példákat, de ha egyszer és mindenkorra az arcába vágják, hogy semmit sem jelent az adott csapatnak, akkor ott hajlamosak elszakadni az idegek. És pontosan ez történt. A tulajdonosok és elnökök nem azért visszakoztak, mert megijedtek a FIFA és az UEFA várható retorzióitól. Számoltak ezzel, teljesen biztos vagyok benne. Az óriási pénz ígérete ezt is felülírta. Az elöljárók azzal nem kalkuláltak, hogy szurkolóik fognak a leghangosabban tiltakozni, demonstrálni, elégedetlenkedni. Nem halkan, visszafogottan, hanem pusztító erővel.
A legfontosabbról feledkeztek el a legtöbb pénzre gondolva. Ez volt a hübrisz. Gyakorlatilag egy ezerszer leírt sorstragédia ismétlődött meg.

Talán mert annyira eltávolodtak a talajtól, ki tudja, de fel sem mérték, milyen hangulatot generál majd, ha a manchesteri, torinói, milánói srácoknak egy az egyben elmondják: le van szarva, hogy már nagyapád is bérletes volt. Nem érdekel minket, milyen áldozatokat hozol, hogy lehetőleg minden meccsen ott tudj lenni. Irreleváns. Az is, hogy számodra a bajnokság, a hazai kupa a legfontosabb. Egy évszázad tradícióit, rögzült és meggyökeresedett szokásait dobták volna ki azért, hogy Hongkongban és Tokióban fejenként hárommal több mezt vegyenek az ottani szurkolók. Szemtől szemben harsogták az övéiknek, hogy a helyi vágyak, küzdelmek semmit sem jelentenek akkor, ha egy másik gigaklubbal lehet meccselni. Hiszen akkor sokkal hallhatóbban csilingel a pénz.

Itt bukott meg a történet. És itt derült ki csak igazán, hogy szurkolók nélkül nincs foci. Kár azért túlzottan örülni: ez az első, de bizonyosan nem az utolsó próbálkozás volt. Úgyhogy nem 1-0 a meccs vége, csak a félidőben vezetünk.