Emberektől nem fogadok el dicsőítést – tanította Jézus Krisztus
Dicsőítés a Bibliában
A Zsoltárok könyve csupa dicsőítés. Nagyjából a teljes Biblia Isten dicsőítését állandóan, központi jelentőségű feladatként állítja elénk. Furcsán hangzik tehát, hogy az ember ne dicsőítse Istent. Nem stimmel sehogy sem. Elsőre mintha nem illeszkedne a kinyilatkoztatás harmonikus egészébe ez az elutasító hang. Vajon mit akart Jézus ezzel mondani akkor és most?
„Vizsgáljátok meg az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy általuk nyertek örök életet! Éppen az írások tanúskodnak mellettem. Ti mégsem akartok hozzám jönni, hogy elnyerjétek az (örök) életet. Emberektől nem fogadok el dicsőítést. Ismerlek titeket. Tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete” – olvassuk Jézus szavait a János evangéliumban.
A humanizmus nem dicsőíti Istent, hanem kikerüli
Jézusban szemmel láthatóan nem csorbul az Írás egyetlen szava és betűje sem. Éppen hogy Isten szavára építi, azzal támasztja alá a kijelentését. Mit is mond? Ismer bennünket, és azt is tudja rólunk, hogy nincsen meg bennünk az Isten szeretete. Próbáljuk meg Jézus szívünket ismerő látleletét elfogadni legalább egy pillanatra, és hegyezzük fülünket arra, hogy akkor milyen szeretet van bennünk! Erre is megkapjuk a választ a folytatásban.
„Én Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Majd ha más valaki a saját nevében jön, azt elfogadjátok. Hogyan hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik?” Tudom, tudom: kemény beszéd ez. De benne világít a válasz számunkra: egymást dicsőítjük.
Nem „Isten szeretete sürget” bennünket, hanem hogy egymásnál bevágódjunk. Ezt hívhatjuk modern kifejezéssel humanizmusnak. A humanizmusban az ember tehát elfelejt „tetszeni” Istennek. Egymásnak udvarolunk, Isten pedig többé nem etalon és igazodási pont.
Ez a dicsőítés nem tiszteli, nem imádja Istent, és nem is rendel alá semmit. Önhatalmú lesz, amelynek a középpontja az ember. Csinos, látványos a világ szemében, ám a hit fényénél köddé válik, mert nem az égiből forrásozott, következésképp múlandó.
Jézus példája a teljes odaadás
Melyik az a dicsőítés, amely Istent helyezi a középpontba, és amely nem múlik el? Jézus a saját életével bizonyítja: a teljes odaadáson alapuló. Ezért őmellette a saját tettei tanúskodnak, amelyeket azonban nem a saját akaratából, hanem az Atya akaratából cselekedett. Vagyis a Fiú mindenben az Atya kedvére tesz, az Atya pedig mindent megad a Fiúnak.
Ebben a mintában lelhetünk rá az igazi, örök dicsőítés forrására. Az emberekre jellemző dicsőítés utálatos Isten szemében, mert a tárgya és a címzettje már nem Isten, hanem a bálvány. Éppen úgy, ahogyan ez a választott nép pusztai vándorlása során történt. Aranyborjút készítettek, és azt imádták, ahelyett, hogy mindenben Isten szándékát követték volna.
Nem véletlenül fejezi be Jézus a zsidókhoz intézett kemény tanítását így: „Ne gondoljátok, hogy én leszek a ti vádlótok az Atyánál. A ti vádlótok Mózes lesz, akiben pedig reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, hiszen ő rólam írt. Ha azonban az ő írásainak nem hisztek, hogyan hinnétek az én tanításomnak?”
A válasz és a feladat tehát világos: egyedül Isten lehet az életünk középpontja és minden döntésünk felett álló ura. Nem aszerint kell cselekednünk, hogy mit szólnak majd az emberek hozzá. Ha mégis így teszünk, modern bálványimádókká lettünk. Pogányokká.
Ehelyett minden helyzetben keresnünk kell Isten akaratát, és azzal egyezően cselekednünk. Ez a kristálytiszta dicsőítés a jézusira hasonlít majd, és ez lesz egyedül kedves Istennek – ha énekkel végezzük azt, ha anélkül.
Gável András
Az eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt
Az eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt
A kiemelt képünk forrása: Unspalsh/Matt Botsford
