A keresztény szellemű bölcselet helyreállítása
Sorozatunkban olyan pápai enciklikákat és megnyilatkozásokat ismertetünk, amelyek újra aktualitással bírnak, ugyanakkor mostanra kikoptak a köztudatból. Ebben a részben az eddigi társadalmi és eszmei megnyilatkozásoktól eltávolodva a keresztény gondolkodás alapjára fókuszálunk. Hiszen mindazon irányelvek, amelyek a korábbi részekben bemutatásra kerültek, a teológiai bizonyosságok nélkül a levegőben lógnának. Ugyanígy a teológia pedig a keresztény bölcselet és metafizika nélkül nem létezhet. A jelen részben XIII. Leó keresztény bölcselettel foglalkozó Aeterni Patris enciklikáját mutatjuk be, amely a tomizmust helyezi a középpontba.
Mint már az előző részekben kiviláglott, a 19. században is a maihoz hasonló rendezetlenség jellemezte a teológiát. A világi eszmékkel rokonszenvező klerikusok gyakorta hagyták el a katolikus tanítást, hogy egy-egy a korban divatos gondolatot beemeljenek a teológiába. Így született a liberális katolicizmus is, amely erős hangú elítélést kapott XVI. Gergely Mirari vos enciklikájában, valamint IX. Piusztól a Quanta Curaban és a Syllabusban. Ugyanakkor ezek csak a tünetek kezelései voltak. A probléma eredője filozófiai természetű: a „felvilágosodás” racionalizmusa (amely az objektív idealizmust hangsúlyozta), valamint a romantika fideizmusa (amely pedig pont, hogy a szubjektív idealizmust hirdette) egyre nagyobb teret nyert az egyházi tudományokban. Mind a kettő irányzat szembenáll Szent Tamás mérsékelt realizmusával, amely a hitet és az észt tökéletesen kibékíti és ötvözi. (Szent Tamás bemutatásától most eltekintünk, ajánljuk hozzá az alábbi írást.)
Ugyanakkor jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha a tomizmus a legtökéletesebb bölcseleti rendszer, akkor mégis hogyan tudták kiszorítani a korszak mainstream tudományosságából? Ennek oka a papképzés színvonalának csökkenésében keresendő, amelyet jócskán megtépázott a jezsuita rend 1773-as feloszlatása. Ugyan a 18. századnak volt egy igen gazdag apologetikus irodalma, de a francia forradalom, valamint „felvilágosult államok” erőszakkal nyomták el a hitvédőket. Noha bár az egyház számára továbbra is a tomizmus volt az alap, de a teológusok minőségbeli csökkenése – a jezsuita oktatás híján – azt eredményezte, hogy a megélénkülő természettudományossággal és az új bölcseleti irányzatokkal szemben a korszak tomistái egy defenzív, elutasító álláspontot vettek föl, ugyanis nem voltak olyan képzettség birtokában, amellyel sikeres vitákat tudtak volna vívni.
A korszakot jellemző „áltomizmus” a barokk szilárd doktrínáit, valamint a fentebb említett 18. századi apologetikus Szent Tamás kommentárokat igyekeztek mindenre alkalmazni, ám ez gyakorlatban úgy nézett ki, hogy begyakorolt panelekkel és sémákkal operálva minden vitát „elhárítottak”. Prohászka Ottokár püspök erről így ír:
„az emberek átlag, mikor skolasztikáról van szó, absztrakt fogalmi játékokra s agyafúrt, értéktelen okoskodásokra s a fogalmak hiposztatálására gondolnak. Volt ebből is, de ez már a dekadencia korszakába, nem pedig a Szent Tamás képviselte skolasztikába tartozik.”
Ez a „dekadens skolasztika” jellemezte tehát a 19. századot, nem is csoda, hogy az eretnekségeknek csak a pápai tiltások szabtak gátat, hiszen a bölcselet terén nem volt túl aktív ellenfelük. Ezzel kívánt szakítani az 1878-ban megválasztott XIII. Leó. Pontifikálásának kezdete után nemsokkal, 1879-ben adta ki az Aeterni Patris kezdetű enciklikáját, „a keresztény szellemű bölcselet helyreállítása érdekében”. Ez uralkodásának és egész pápai művének alapköve, hiszen a tomista társadalmi tanításon alapszik többek között a már ismertetett Rerum Novarum enciklika is.
A Szentatya az enciklika elején leszögezi, hogy az észt és mindazokat a képességeket, amelyek a világ megismerését lehetővé teszik, Isten adta. Ugyanakkor mindezek a megismerések tökéletlenek addig, amíg a hit fényével nincsenek megvilágítva, és a kinyilatkoztatott isteni akarattal összhangba hozva. Tehát a tudomány isteni akarat, amely Isten minél jobb megismerését szolgálja. Ez magyarázatot is ad arra, hogy számos antik pogány bölcselő Krisztus előtt miként tudott örök érvényű megállapításokat tenni Isten létéről és a világ működéséről. És ebből kifolyólag a keresztény bölcselet szemszögéből az ő tudományuk egyáltalán nem megvetendő.
Hangsúlyozza, hogy a bölcselet és természettudomány valójában védelmezője az evangéliumnak. És védelemre bizony szükség van a világi „álbölcselőkkel” szemben, akiket a saját pályájukon kell legyőzni. Mint írja:
„kik az evangéliumnak hisznek, nem vakmerően hisznek, mint egy elmés meséknek, hanem értelmüket és Ítéletüket egészen észszerű hódolattal vetik alá Isten tekintélyének.”
Ezt követően röviden felvázolja a keresztény bölcselet fejlődését az antikvitástól kezdve. A különböző egyházatyák felsorolása után megállapítja, hogy a fejlődést Szent Tamás személye tetőzte be. A folytonosságot az egyházatyák és Szent Tamás között Cajetanus szavaival jellemzi:
„mert a régi szent tudósokat határtalanul tisztelte, mintha mindannyinak értelmében részesült volna”.
Itt megkezdődik Szent Tamás méltatása, ahol felsorolja mindazokat a zsinatokat, szerzetesrendeket, pápákat és akadémiákat amelyek az ő tanításán alapulnak. Kijelenti:
„minden más tanítást felülmúl; úgy hogy aki őt követte, soha sem tért el az igazságtól; aki pedig őt megtámadta, mindig tévedés gyanújába esett […] továbbá az észt, mint illik, szépen megkülönböztetve a hittől s a kettőt összeegyeztetve, midőn mind a kettőnek jogait megvédte s méltóságát biztosította, az észt oly magaslatra emelte, hogy magasabbra már alig emelkedhetik, a hitet pedig az ész részéről annyi és oly hatalmas segítségben részesítette, hogy több és nagyobb segítségben már alig részesülhet.”
Látszik ebből, hogy a katolikus tanítás mennyire Szent Tamás „központú” így aki az egyházat vagy tanítását akarja támadni, annak előbb az Angyali Doktort kell legyőznie. Erre sokan kísérletet tettek, de komoly sikereket nem értek el. Így kezdtek az egyház ellenségei áttérni a bölcseletről a természettudományosság síkjára. (Amely tudományág ugyancsak nem tűri meg a baloldali elméleteket, ahogyan arról már írtunk.)
Azonban mint ahogy már szó volt róla, a Szentatya újra kiemeli, hogy hatalmas hazugság a skolasztikát és az egyházat a természettudomány ellenségének feltüntetni.
„Mert midőn a scholasticusok, a szent-atyák nyomdokait követve, az embertanban általában azt tanították, hogy az emberi értelem csak az érzéki dolgoktól emelkedhetik fel az anyagtalanok megismerésére, egyúttal szükségképen belátták, hogy a bölcselkedőre nézve mi sem lehet fontosabb, mint a természet titkait szorgalmasan kutatni s megismerni.”
Vagyis kifejezetten fontosnak tarja a pápa, hogy a papok a skolasztikus képzésben ne paneleket kapjanak, hanem módszertant és gondolkodást. A klerikusok ezáltal válnak képessé a természettudományokra reflektáló világi bölcselet tévedéseinek felismerésére. Hogy néz ki ez gyakorlatban?
Terminológiai téren az arisztoteliánus-tomista fogalmi rendszereket, elméleti alapelveket (pl. aktualitás-potencialitás párosa) írta elő; ismeretelmélet szintjén a mérsékelt realizmust, ezáltal egy bizonyos fokú intellektualizmust; végül pedig ontológiailag a hülémorfizmust.
Hogy az enciklika mekkora sikerrel járt? Nagyjából másfél év alatt világ szinten minden szeminárium áttért a neoskolasztikus oktatásra. Ezt követően több, mint egy fél évszázados hegemónia következett, amely nagyvonalakban a II. vatikáni zsinatig, még pontosabban XII. Piusz pápa 1958-as haláláig tartott. Ugyanakkor a Szent Tamás-i gondolatok továbbra is megkerülhetetlenek maradtak az Egyház számára. Többek között ezt tükrözi még II. János Pál 1998-as „Fides et ratio” enciklikája, amely címében is árulkodó a tartalmát illetőleg (Hit és ész).
XIII. Leó Aeterni Patris enciklikája angolul elérhető az alábbi linken.
Felhasznált fordítás: Dr. Kiss János (Bölcseleti Folyóirat, 1. évf. 1886)
Chvála Márton
Kiemelt kép: Raffaello: Disputa (részlet)
