Bútorozz össze egy vadidegennel!
Vannak azok az internetes oldalak, amiket az ember pusztán azért nyit meg, hogy a vérnyomását szinten tartsa. Ilyen mondjuk az egyik liberális portál is, ahol az „Élet-stílus” rovatban „káprázatosan komoly” életpéldát felmutató történet jelent meg a napokban.
Adott egy angol nő, aki betegápolóként dolgozott, de kiégett, majd a spanyolországi nyaralása alatt – három nap ismertség után – összejött a nagy Ő-vel, de olyannyira, hogy rögtön össze is bútoroztak (vagyis „furgonoztak” inkább, mert az ifjú pár azóta is boldogan él együtt nomád körülmények között egy lakókocsiban), és örülnek annak, hogy nem pazarolnak, és kevés szemetet termelnek, meg hogy „újra kapcsolatba kerültek a természettel”.
De hát olyan színes a világ, sokan sokfélék vagyunk, ez így szép, meg egyébként is, miért fáj nekem a boldogságuk? Akkor vegyük sorra.
Tudom, hogy a csendben, szentségben megélt házasságnak nincs hírértéke (bár a mai állapotok mellett ez az állítás kezd vitathatóvá válni), és tudom azt is, hogy az emberek többsége, bár sokszor nem látszik (60%-os a válási ráta), általában három napnál tovább érleli magában az egész életét befolyásoló döntéseket.
De ha már válási ráta. Egy olyan helyzetben, amikor a tanár kolléga bemegy a tanterembe, és arról beszél: „Képzeljétek el, mikor apátokkal ezt meg azt csináljátok…” – az osztály nagy része meg üres tekintettel bámul vissza, mert nincs ilyen élménye, hát én naivan azt gondolnám, veszélyben az egészséges társadalom jövője. Bizonyos lépéseket kéne tenni. Pláne úgy, hogy a kortárs társadalom csapásirányát sem tartom végtelenül épeszűnek.
De – még mindig naivan – azt is gondolnám, hogy a társadalomtudat formálásában oly nagy felelősséggel bíró médiának ilyen helyzetben inkább az lenne a feladata, hogy az értéket, a normalitást mutassa be, és hogy ne olyan kirívóan szélsőséges eseteket állítson be romantikus vágyódással példaként, amelyek sehova nem vezetnek.
Mert mit jósolok én ennek a három nap alatt összebútorozott párnak?
Legjobb esetben is öt évet, de biztosan véget ér a l’amour, amikor valamelyiküknél kezd kevés lenni a tinédzserkori vágyálom megvalósításában való statikus beleragadás; amikor jó esetben megérnek arra, hogy a felnőtt ember életéhez a felelősségvállalás sokkal inkább dukál, mint a menekülés; amikor elmúlik a rózsaszín köd, vagy amikor becsúszik az első gyerek (feltéve, ha nem gyilkolják meg). De ha nagyon ügyesek, és sokáig húzzák, biztos elkezdenek majd bizonyos kérdéseken gondolkodni, mikor idősebb korban már a legalapvetőbb mozdulatok is problémásak lesznek, körülöttük pedig senki sincs, akihez szólhatnának, akitől segítséget kérhetnének.
Igen, probléma már az is, ha csupán egy-egy embernek van ilyen szinten vakvágányon az élete, mert ő is a társadalom építőköve – amely építőkő jelen esetben nem tart semmit. Probléma, hogy ez egyáltalán megjelenik a médiában, még úgy is, hogy nincs explicite kimondva: „ez milyen jó, te is így csináld.” De most komolyan, ki merne egy ennyire szélsőséges esetet nyíltan példának beállítani?
Tényleg nem látja a világ, hogy ezekben az éretlen, romantikus vágyálmokban sosem lehet megtalálni az élet értelmét? Sőt, ezeket kergetve egyáltalán el sem jut a kérdésig az ember: Miért vagyok én? Mi a célja az én életemnek?
Tényleg azt hisszük, hogy amikor a világ túlnyomó többsége nyomorog, nincs semmi baj azzal, ha némelyek (sokan) egyes egyedül a saját kis világukban a kényelem, könnyedség és boldogság megteremtésén fáradoznak? Tényleg el lehet ezt az egészet intézni annyival, hogy „hát nincs igazság” amúgy se? Tényleg nincs felelősségük azoknak, akikre sokat bíztak, hogy gondoskodjanak azokról, akiknek kevesebb jutott?
Varga Gergő Zoltán
Szerzőnk további cikkei ide kattintva olvashatók.
Kiemelt képünk forrása: Always The Road (képünk illusztráció)
