Semmi értelme a parlamenti vitáknak
A gyanútlan olvasó a címet elolvasva akár még arra a következtetésre is juthat, hogy az a szerző antidemokratikus érzéseit hivatott kifejezni – lássuk be, elnézve azt az ellenzéket, ami nekünk jutott, erős, demokratikus kötélidegeket igényel az ellenkezőjét gondolni –, de nem erről van szó. Arról már inkább, hogy a vita természetéből fakadóan az ilyen jellegű eszmecserének akkor van értelme, ha egyfelől bizonyos előre lefektetett szabályok érvényesülnek a foglalkozás során – másfelől, ha megegyezni nyilván nem is tudnak a felek, de megfigyelhető némi konstruktivitás.
A jelek szerint még az ezekre való hajlandóság is totálisan hiányzik a baloldali szereplők jelentős részéből. Ilyenformán pedig a vita nem azért válik okafogyottá, mert a gaz fasiszták így gondolják, hanem mert egyszerűen a fogalmi alapvetések maradtak el érdeklődés hiányában.
Azt most tegyük is félre, hogy egészen egyszerűen van az a szint, amivel már csak azért sem érdemes vitába szállni, mert azzal felemelnénk az illetőt – lásd még azt a mondást, hogy sas nem kapkod legyek után. Ki a fene akarna például vitába elegyedni Szabó Tímeával? A Párbeszéd – vagy hívják őket jelenleg bárhogy is – a teljes tagságával vélhetően elfér egy kisebbfajta rendezvényteremben. Ezzel a szinttel nekünk nincs dolgunk.
És akkor itt vannak azok a szereplők, akik mögött legalább – és sajnos – van komolyabb választói felhatalmazás, de itt is hadilábon állunk a minek kérdésével. Ugyanis ezeknek az ellenzéki hangadóknak a tevékenysége – tisztelet a maroknyi, bár kétségkívül meglévő kivételnek – ab ovo arra mutat, hogy a művelet veszett fejsze nyele. Minek megteremteni a lehetőséget egy újabb gyilkosozásra, afrikai amulett árusozásra és egyebekre? Nem érveket akarnak ütköztetni, hanem trollkodni, balhézni, az unos-untalan elharsogott, ócska kommunikációs paneleket elsütni.
Hát nem erről szólt a tavaszi ülésszak megnyitása az Országházban? Ezek a játékosok belekerültek egy végtelennek tetsző spirálba, ahol a figyelemfelkeltésért durvát, még durvábbat, legdurvábbat kell mondani. Nem a széplelkűséget kérem számon, annak kevés keresnivalója van a politikában, ez pusztán objektív megfigyelés:
minek akarsz azzal beszélgetni, akinek legfeljebb azzal tudnál a kedvére tenni, ha még aznap felkötnéd magad?
Az ellenzék botrányhősei veszik el annak a lehetőségét, hogy valódi vitákat lehessen lefolytatni. Saját magukat zárják egy szellemi visszhangkamrába, ahol maximum Márki-Zay Péter integet paksamétával a kezében. Pedig a vita mint fogalom és lehetőség, egy csodálatosan izgalmas dolog! Élesben tesztelhetjük, mennyit is érnek az érveink valódi megmérettetésen, tanulhatunk a reakciókat látva, muníciót adhatunk másoknak, illetve megfigyelőként magunk is gazdagodhatunk. Demokratikus keretek között a vita a politika ünnepi pillanata, ami legalább annyira jó értelemben vett színház a nézőnek – hiszen a nyilvánosság előtt zajló vita alapvetően mindig a megfigyelők szimpátiájáért zajlik –, mint amennyire vizsgalehetőség a résztvevőknek.
Ennek az élménynek a megélését az elmúlt lassan 11 évben nem a kormánypártiak akadályozták, hanem a fokozatosan, majd egyre inkább nyílt botrányokozásban utazó ellenzékiek. Az eredendő ok valószínűleg az a sokszor tárgyalt, új jobboldali fordulat volt, amikor egy konzervatív egy vitás helyzetben már nem akart a baloldalnak fülét-farkát behúzva megfelelni – és ezzel világszerte nem tudott mit kezdeni a progresszió.
Hiszen olyan jól ment addig a kézhez szoktatás, nyilván nem kellettek igazán éles hangú viták. Amikor azonban végérvényesen kiderült, hogy a baloldali boldog békeidőknek vége, a hisztéria elkezdődött – és azóta sem csitul.
Szóval manapság nem sok értelmét látom a parlamenti vitáknak. Egy olyan szint alá vitték ezt a műfajt Jakab Péterék, hogy azzal nekünk már nincsen foglalkoznivalónk. A valódi vita viszont továbbra is remek szórakozás, becsüljük meg, ha ilyet láthatunk – vagy szereplői lehetünk.
Trombitás Kristóf
