Viták és önámítások II. – A párbeszéd és ami mögötte van

Az egyik nagyon jó módszer, hogy próbálunk a sorok között olvasni és több irányból tájékozódni. Ehhez segíthet, ha olvasás közben mindig fejben tartom, most éppen kinek az érdekeltségét olvasom. Akkor észre vehetem azokat az apró különbségeket, amelyek árulkodóak. Mint pl., amikor valaki mást állít, mint amit ráfogtak. Ilyenkor az íróhoz közelálló személy esetén így fog megfogalmazódni ez: „megcáfolta az állítást”, míg a távolállónál így: „tagadta” vagy „bizonygatta az ellenkezőjét”, avagy „mentegetőzött”. Lehetne még sorolni, de nem szeretném!

Nem az a célja ennek az írásnak, hogy tanácsokat adjak a helyes és kiegyensúlyozott tájékozódásról. Ellenben még egy dolgot fontos megfigyelnünk, amely a vitákhoz vezet minket, s amely ebben a felhozott problémában is megjelenik: a rejtett szándékok és célok jelenségét az életünkben.

A pszichológia felfedezte már azt, hogy a rejtett célok, elenyésző kivétellel mindig rombolnak. Mind egy csoport/közösség életében, mind a személyek közötti kapcsolatban.

Ennek oka a megvezetésben rejlik, s abban, hogy alapjaiban ássa alá mindazt, amiért dolgozunk. A rejtett célok megmérgezik az emberek közötti kapcsolatot, bizalmat, kettős kötéses kommunikációt hozhatnak létre, s elakasztják azokat, akikkel szemben alkalmazzuk. (Elég csak pl. az üdítők játékaira gondolnunk, amikor 1,5-ből 1,25 literest csinálnak nyilvánvalóan spórolási céllal, de úgy reklámozzák, mintha a kezelhetőbb üvegméret miatt tették volna. Mennyire megütköztet ez sokakat!) Megvan az a szituáció, amikor valakit rágalmaznak (pl. papok pedofíliában való érintettségének mértéke), bizonyítékok nélkül, az hoz érveket, és ellenbizonyítékokat, de csak nem tágít a támadás? Lehet, hogy valami más van a háttérben, és nem az, hogy le akar buktatni egy „átverést”? – A kérdés költői.

A kommunikációban ezért elengedhetetlen, hogy kimondjam, s magamnak is meg merjem fogalmazni: milyen mögöttes céljaim vannak, amelyeket el szeretnék érni egy adott beszélgetéssel, cselekedettel.

Amikor ez nem világos, akkor kerül „pártatlan” riporter egy olyan morális és szakmai vitába, akinek az érintettségen túl semmilyen képzettsége nincs az adott területen, ellenben mindent megtesz, hogy önmagát igazolja a téma felől. Ilyenkor történik meg az, hogy érzelmek csapnak össze, akár ész érvekkel, vagy még rosszabb esetben egy jó kis viszontáttétellel, s akkor aztán már semmi jóra nem számíthatunk!

Végül még egy jelenségre szeretnék reflektálni. Ha megfigyeljük, lassanként odajutunk, hogy a családon belül sem merünk már (nemhogy a külvilág felé) kimutatni semmi bizonytalanságot. Míg régebben lehetett arra számítani, hogy ha valaki meg meri fogalmazni a kétségeit, akkor azt nem fogják egy másik véleménnyel azonnal elfojtani, addig mára még a családon belül is azt látjuk, hogy a bizonytalanság legkisebb jelére a szülők, vagy testvérek, azonnal ugranak. Ez nyilvánvalóan a társadalom egyéb területeiről gyűrűzött be a családba,

ám, azok a gyermekek, akik ilyen légkörben nőnek fel, nem tanulják meg, hogy valójában szabad bizonytalannak lenni, lehetnek bennünk kétségek, vagyis adhatunk időt annak, hogy átgondoljuk, körbejárjuk a problémát!

Párbeszédhez az vezet, ha bizalom van bennem a másik felé, hogy szabadon lehetnek kétségeim. Ha megengedhetem magamnak és a másiknak is, hogy ne most változtasson, a vita hevében az álláspontján, hanem hagyja magában érlelődni mindazt, amit megfontolt. Hiszen, nyilván tényleg megfontolni valóért ment bele egy vitába! Nem?

Molnár Miklós

A szerző további írásai itt érhetők el.

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.