Andrásfalvy Bertalan: Az evangéliumi biztatás ma is érvényes

Régi barátom és munkatársam, Korzenszky Richárd az Új Emberben a készület idejét, az adventet és a karácsonyt a találkozás ünnepének nevezte. A szeretetben való találkozás ünnepének – amikor az emberek nemcsak az egymással, hanem az Istennel való találkozásukat is ünneplik. Amikor a legkisebbekkel, a szegényekkel, a gyermekekkel, a betegekkel, a fogságban lévőkkel, a hajléktalanokkal, a vándorokkal találkozunk, és megvendégeljük őket – segítjük azokat, akik nem tudják viszonozni azt, ami kaptak –, akkor Istennel is találkozunk. Ezt az igét az Evangéliumban több helyen is olvashatjuk; amit a legkisebbeknek adunk, azt az Istennek is adjuk. Ezt a gondolatot a magyar néphagyomány több szokásában is megtaláljuk. Ennek egyik legszebb bemutatását a második világháború után a Dél-Dunántúlra került bukovinai székelyek csobánolásában tapasztalhattam meg.

A csobán a pásztor, a csobánolás a betlehemi pásztorjáték.

Szereplői Heródes király, valamint a katonai uniformisba öltözött királyi szolga, Szűz Mária, József, valamint öt-hat csobán, akik ijesztő bőrálarcot, kifordított bundát viseltek és hatalmas botokat tartottak a kezükben. A játék röviden arról szól, hogy a Szent Család szállást kér, amit a király szolgájával visszautasít, így kerülnek az istállóba, ahol a legszegényebbek, a pásztorok –az angyal segítségével – megtalálják Máriát a kisdeddel, és megajándékozzák, amivel csak tudják. Végül tiszteletből körtáncot is járnak botjaikkal a jászol előtt.

A csobánolók – összesen kilenc-tíz legény – szoros közösséget alkottak, mintha egy család lennének. Amikor elkezdték a több napig tartó játékot, éjszakára nem ment haza egyikük se, hanem ahol rájuk esteledett, ott kértek szállást a háziaktól. Akkor kiürítették a legnagyobb szobát, és szalmát hordtak bele, hogy a csobánok azon aludjanak. Akkoriban csak a Szűz Máriát játszó fiatalabb legénynek vetettek ágyat.

Itt jegyzem meg, hogy szenteste a Kárpát-medence népe szinte mindenhol – ahol a pásztorjáték már nem volt szokásban – nem ágyban pihent le, hanem, Betlehemre emlékezve, a földre szórt szalmán. Illetve a karácsony esti asztal alá szalmát tettek.

 Az 1960-as években Erdélyt járva hallottam, hogy Gyimesben is nagyon szép a csobánolás. Épp ezért karácsony táján elmentem ide és mondtam a helyieknek, hogy szeretném megnézni, magnetofonommal rögzíteni a pásztorjátékukat. „Hát, hogy képzelem azt?! Minden ilyen vallásos megmozdulást szigorúan megtiltottak itt.”  Mit tehettem? Szomorú voltam, ám amint besötétedett, beállított hozzám egy legény, és elhívott egy házba, ahol összeállt a csobánolás csapata, hogy titokban játsszanak nekem. Örömmel siettem oda és végignéztem a csobánolást, mely ugyancsak hasonlított a bukovinaiakéhoz. Meglepett a király alakja, aki román rendőrruhába volt öltöztetve. A végén megkérdeztem: hogyan jutottak hozzá?  

„Elkértük a milicistától…” – válaszolták.

A szeretettalálkozás legfőbb ünnepe a karácsony; de a néphagyományban valaha általános volt az ünnepi találkozások kiegészítése a szegényekről való gondoskodással – az evangélium útmutatása szerint. Lakodalomba, temetési torba, templombúcsú idején is meghívták nemcsak a rokonokat, hanem a távoli ismerősöket és a falu szegényeit is. Vagy az éppen arra járó vándorokat. Többször is részese voltam ennek az élménynek. 1980-ban jártam a Moldován Köztársaságban, ahol megismerkedtem egy gagauz (keresztény török kisebbség) költővel. Vele mentem egy Besalma nevű gagauz faluba. A falu melletti temető mellett haladva egyszerre csak két asszony lépett elénk a temetőt övező bokrok mögül. Barátom fordította kérésüket: menjünk be velük a temetőbe, szeretettel meghívnak minket.

Követtük őket egy újonnan emelt sírhalomhoz, mely díszes abrosszal volt letakarva – és mindenféle ünnepi étellel megrakva. Együnk-igyunk a halott tiszteletére!

Hasonló szeretetben és befogadásban részesültem gimnazista koromban is, amikor be akartam gyalog járni az országot. Egy bakonyi faluban úgy estelettem meg, hogy elfelejtettem éjszakára szállást kérni, de ezzel nem akartam már ismeretlen házakba bezörgetni. Gondoltam, elmegyek a kocsmába, hátha találok ott valakit, akitől szállást kérhetek. Bementem, találtam egy magányos embert. Odamentem hozzá beszélgetni, majd megkérdeztem, nem tudna-e nekem szállást adni? „Igen, ha megelégszik vele!” – mondta. Mindjárt meg is indultunk. A falu szélén lakott, egy apró viskóban, melyet egy kis konyha és szoba alkotott. Cigányember volt. Betessékelt, mutatta az ágyát, hogy az elég nagy. Egyik felén elfér a feleségével, a másik oldalon én aludhatok – mondta.

A cigányok közt járva megtudtam, hogy náluk íratlan törvény, hogy a hajléktalanoknak szállást kell adni.

A legfontosabb karácsonyi szükséglet nem az ennivaló vagy az ajándék, hanem a szeretetkapcsolat kimutatása, „működtetése”. Mi, magyarok a szeretetkapcsolatok területén nem a legjobban állunk.

Advent, a karácsony segíthet abban, hogy ezen ha kicsit is, de változtassunk. Ma már nem fogadhatunk be vándorokat, szegényeket nem hívunk megvendégelésre, pedig ez valahogy elvárható lenne – a karácsony szellemében. Most a járvány is megnehezítené ezt. Mégis, tehetünk valamit karácsony megünneplésére. Vannak a rászorulókkal, sérültekkel, elmagányosodottakkal, betegekkel foglalkozó szervezetek, amelyeket most támogathatunk, mert az evangéliumi biztatás ma is érvényes. Csekkeket kell csak kitöltenünk, hogy akik a szeretettalálkozás munkáját ma is vállalják, egyesületek, alapítványok, szervezetek – velünk karácsonyt ünnepelhessenek!

 

Andrásfalvy Bertalan
Széchenyi-díjas magyar néprajzkutató,
egykori művelődési és közoktatási miniszter

 

További adventi üzenetek olvashatók ezen a linken

Adventi türelmetlenségünk tehetetlenséggel párosul – Kátai Tibor a Vasárnapnak

Osztie Zoltán: A szabadság nem más, mint függőségünk elfogadása

Kiemelt képünk forrása: Tóth Gábor/Vasárnap.hu