Az 1990-es években a szovjet zsarnokság alól felszabadult „keleti blokk" számára egyetlen alternatíva volt: a nyugathoz való minél gyorsabb csatlakozás. Valójában csak kevesen voltak tisztában mindazzal, ami ott zajlik, de mindenképpen az jelentette a kiutat, a fejlettséget, a szabadságot. A nyugattal való összekötés a NATO, majd az európai uniós csatlakozás megtörténtével jogi értelemben feltétlenül megtörtént. Közben persze a „keleti blokk" és a nyugati tagállamok, valamint azok társadalmai is változtak. Itt az ideje tehát egy új, egyenrangúságon alapuló viszonyrendszer kiépítésének!
Természetesen ezzel nem azt mondjuk, hogy Magyarország és a térség helye nem az Európai Unióban, vagy a NATO-ban lenne, sőt! Ennek a régiónak elementáris politikai, gazdasági és biztonságpolitikai érdeke, hogy ez a két szövetség minél erősebb, a világban minél meghatározóbb és minél konfliktusmentesebb legyen.
Elmúltak ugyanakkor azok az idők, amikor Közép-Európának feltétel nélkül el kell fogadnia mindazt, ami nyugatról érkezik.
Ennek több oka is van. Hogy mi a nyugat szerepe ebben, azt most nem firtatom, koncentráljunk inkább a 2004-ben csatlakozott országokra, illetve főként hazánkra, amely jelenleg is és a következő években is hajtóereje lehet Közép-Európa önmagára találásának.
2010-ig Magyarország egy bizonytalan, pénzügyi gondokkal küszködő ország volt. Nem csoda, hogy a gazdasági válság majdnem elsodorta az államháztartásunkat. A folyamatos trükközések ugyanakkor nemcsak a pénzügyi immunitást gyengítették le, hanem hatással voltak hazánk érdekérvényesítő képességére is.
hirdetésA brüsszeli költségvetési szigor folyamatos áthágását ugyanis csak úgy nézték el a Gyurcsány-kormánynak, ha az cserébe minden onnan érkező javaslatot kritika nélkül átvett.
A 2010-ben hivatalba lépő kabinetnek tehát ebből a szempontból is sok tennivalója volt. Az ország pénzügyi, majd gazdasági megerősítése ugyanis azt a célt is szolgálta, hogy ilyen eszközökkel ne lehessen a budapesti vezetést zsarolni. Ennek érdekében történt az IMF-hitel idő előtti visszafizetése, a stratégiai vállalatok visszaszerzése külföldi tulajdonosaiktól, vagy épp az egyes szektorokra kirótt különadók. Ehhez kapcsolódott később az erőteljes munkahelyteremtési politika és a patrióta gazdaságpolitika. Ezeket a folyamatokat tovább erősítette egy általános, a világban tapasztalható fellendülés, amelyet Magyarország és Közép-Európa sikerrel használt ki.
Olyannyira sikerrel, hogy gazdasági értelemben akár mintaországnak is nevezhetjük Magyarországot, már ami az államháztartás helyzetét, a gazdasági növekedést, vagy a többi makrogazdasági mutatót illeti.
A gazdasági sikerek okán megerősödött magabiztosság volt az alapja annak, hogy az Orbán-kormány a határozott világképét egyre erőteljesebben képviselhette az európai porondon is, sőt, a sikereket követően a hazai gazdaság és társadalompolitikai modell sok helyen követendő példává vált.
A régió elkezdett magára találni politikai értelemben is. Ennek legjobb példája a V4-es együttműködés, amely egyre több területre terjed ki.
A költségvetés körüli vita ugyanakkor megmutatta, hogy ha pénzről van szó, még nem mindenki olyan bátor, mint a magyar miniszterelnök. Egyelőre csupán a lengyelek voltak, akik velünk tartottak ebben a csatában, a többiek szándékát az anyagi érdekek felülírták. Az a tény azonban, hogy Varsó és Budapest győzelmet aratott ebben a küzdelemben, a többi ország számára is megmutathatja, hogy érdemes felzárkózni e szövetség mögé. És nem szabad megállni a V4-ek szövetségbe szervezésével, hiszen a szlovénekkel, a horvátokkal, a baltiakkal és a tőlünk keletre fekvő EU-tagokkal – és leendő EU tagokkal – kiegészülve ez a térség hamarosan nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is egyenrangú partnere lehet a sokat emlegetett „mageurópának”. Ennek érdekében persze sok sérelmet és különbséget kell félretenni. Amikor Orbán Viktor a 100 év magány korszakának végéről beszél, látszik, hogy ezt már felismerte. Idő kérdése, és mindenki másnak is fel kell.
Kaszab Zoltán
