Brüsszelben megkezdődik az uniós csúcs, amikor is pontot kellene tenni a következő hét éves költségvetés és a helyreállítási alap körüli vitákra. A nyári megállapodás felrúgása miatt Varsó és Budapest vétózott, a labda most mégis Berlin térfelén pattog. Lássuk, miért!
Ha magyar és lengyel szempontból vizsgáljuk a történetet, azt mondhatjuk, hogy a két ország vezetése kényelmes helyzetben van. Nemet mondott egy szerintük elvtelen, a hátuk mögött az Európai Parlament és a német soros elnökség között megkötött alkura. Ráadásul egy olyan ügyben, amelyről nyáron egyszer már a legmagasabb, vagyis állam és kormányfői szinten állapodtak meg. A lengyel-magyar álláspont nemcsak erkölcsi és ideológiai szempontból védhető, hanem gazdasági szemüvegen vizsgálva is tartható.
Morawiecki és Orbán nem 19-re húztak lapot, amikor vétóztak, hanem végiggondolták, hogy ez a megállapodás nem nekik érdekük. A két gazdaság a helyreállítási alapból származó források nélkül is megáll a lábán.
A magyar miniszterelnök nemrég jelentette be, hogy az ország finanszírozása hosszú távon is biztosított, olyannyira, hogy a devizaszükségletek is fedezve vannak egészen 2023 elejéig. A pénz tehát nem nekünk, hanem a délieknek kell sürgősen. Akkor sem történik semmi magyar és lengyel szempontból, ha a következő hét éves költségvetés nem indul el januárban. Volt már ilyen az Unió történelmében, ilyenkor a szabály az, hogy a kifizetések az előző évi rendben folytatódnak. A mostani eset egyik legfontosabb tanulsága tehát az, hogy
elmúltak azok az idők, amikor a közép-európai tagállamokat pénzügyi-gazdasági eszközökkel zsarolni lehetett.
Varsó és Budapest tehát ráér a megegyezéssel, ellentétben a dél-európai országokkal, amelyek a gazdasági összeomlás szélére sodródhatnak a mentőöv nélkül. Nem ez azonban a fő oka annak, hogy szinte biztos vagyok benne: a héten pont kerül a költségvetési vita végére. Sokkal inkább azért gondolom ezt, mert Németország nem engedheti meg magának, hogy egy nagyobb siker nélkül zárja az Unió soros elnökségét.
hirdetésSőt, személyesen Merkel kancellár sem hagyhatja, hogy az EU vezető országának első embereként egy hosszú politikai karriert egy kudarcos félévvel zárjon le.
Márpedig bő 3 héttel a német soros elnökség vége előtt egyik olyan területen sincs konszenzus, amelyben Berlin a megállapodást tűzte ki célul – annak ellenére, hogy 4 ilyen volt. A költségvetésen és helyreállítási alapon túl ilyen téma volt a Brexit. 2020-nak úgy futottunk neki, hogy év végére sikerül tető alá hozni egy szabadkereskedelmi egyezményt, amellyel elkerülhető, hogy a WTO szabályai vonatkozzanak az Egyesült Királyság és az EU közötti kereskedelemre, iszonyatos károkat okozva ezzel mindkét fél vállalkozásainak. Persze a tárgyalások alapvetően a Bizottság és a brit kormány között zajlottak, valamelyest a soros elnök felelőssége is, hogy mostanáig szinte semmi sem történt, Ursula von der Leyen és Boris Johnson pedig a napokban, az utolsó utáni pillanatban igyekeznek lóhalálában összetákolni valamiféle megoldást.
Nem sokat sikerült előrelépni a klímacélokat illetően sem, amellyel kapcsolatban Merkel volt az, aki emelte a tétet. Korábban ugyanis arról volt szó, hogy 2030-ra 40%-os szén-dioxid-kibocsátás csökkenést érnek el a tagállamok uniós szinten – és ezt emelnék a németek 55%-ra.
6 tagállam – köztük Magyaroszág – ugyanakkor ezt csak atomenergia felhasználásával tartja elképzelhetőnek. Ez ismét egy olyan terület, amelyen valószínűleg végül Berlinnek kell engednie, ha konszenzust akar.
És végül, de nem utolsó sorban itt van a migráció. Ebben a félévben sikerült kidolgozni egy javaslatcsomagot, amely átfogóan szabályozná a kérdést, a határvédelemtől egészen az integrációig. Sok olyan pont szerepel ugyanakkor ebben a tervezetben is, amely vitát szül a tagállamok között és egyik, vagy másik országcsoport számára vörös vonal. Ilyen például a kvóták ügye, amelyet a déli országok erőltetnének, régiónk számára ugyanakkor elfogadhatatlan.
Merkelt az elmúlt 15 évben a konszenzusok embereként ismerhettük meg, legalábbis a látszat ezt mutatta. Ugyanakkor ha jobban belegondolunk, nem volt nehéz dolga egy gyenge, alapvetően a nyugati érdekekhez idomuló Közép-Európát konszenzusra, megegyezésre bírni. Az elmúlt években azonban régiónk egyre inkább magára talált először gazdaságilag, majd politikailag is.
Ma már nem a nyugathoz képest, hanem saját történelmünkből kiindulva határozzuk meg önnön nemzetképeinket és ennek megfelelően alternatívát tudunk kínálni a nyugattal szemben.
És valóban, egy ilyen környezetben sokkal nehezebb megtalálni a közös nevezőt. Most végre a nyugat is megmutathatja azt a kompromisszumkészséget, amelyre oly sokszor hivatkozott az elmúlt években, évtizedekben. Ha így lesz, minden vitás kérdést sikerül majd rendezni.
