Halló, EU! Dick és Huxley nem kézikönyvnek, hanem elrettentésnek szánta a műveit
A vélelmezésből valóság lett, hála az égnek – Magyarország megvétózza az európai költségvetést. Az a helyzet, hogy az Unió egyre gátlástalanabb társadalomkonstruktőrei már a látszatra sem igen adnak; hazánk – amint arről Varga Judit igazságügyi miniszter is beszélt – tartotta magát a korábban megbeszéltekhez, a másik félben viszont immár semmilyen mértékben sem lehet bízni – így aztán a vétón kívül más lehetőségünk nem is igazán maradt.
Most komolyan, egy pillanatig próbáljuk elképzelni, ahogy az EU alapítói – Monnet-től Schumanig – megtudják, hogy a jövőben akár azért is pénzeket lehet visszatartani bizonyos országoktól – súlyos milliárdokat –, mert az EU szerint nem megfelelően érvényesülnek ott az LMBTQ-jogok. Eleve, tisztázta valaki bármikor is, mit jelent az, hogy LMBTQ-jog? Egy kamufogalomnak akarnak megfelelni a jogalkotók, miközben csak annyit kéne mondani, hogy csókolom, tessék a szomszédokkal szórakozni.
Vagy itt van a másik kedvencem, az a kiszivárgott szövegrészlet a jogállamiságot illető megállapodásból, miszerint már akkor is eljárást indíthatnak adott ország ellen, illetve forrásoktól foszthatják meg, ha felmerül a gyanúja, értik, a gyanúja annak, hogy a jövőben esetleg megsértheti a jogállamiság elveit.
Ez már a nagyon súlyos sci-fik világa.
Emlékeznek a Különvéleményre, Philip K. Dick művére? Az írás egy olyan disztópiát vázol fel, amelyben az amerikai társadalomnak már a hagyományos értelemben vett bűnüldözésre sincs szüksége, mivel bizonyos médiumok előre tudják, hogy valamelyik állampolgár bűncselekményt követ majd el, így a rendfenntartók még a bűntény megtörténte előtt intézkedhetnek…
Valaki szólhatna már az EU döntéshozóinak, hogy Dick meg Huxley nem gyakorlati kézikönyveket írt, hanem elrettentő, lehetséges jövőképeket.
Ám ha valamiben nincsen semmi meglepetés, akkor az a magyarországi ellenzék viselkedése. Ugye a Momentum nemrég még azt mondta, Magyarországot el kell tiltani az uniós pénzektől, erre most, hogy vágyaik az elméleti térben teljesülhetnek, épp ők kezdik el hazaárulózni a kormányt. Ilyen tényleg nem fordulhat elő máshol, csak a szélsőbalos ellenzék berkeiben. Teljesen nyilvánvaló – és erről is beszéltünk már sokat az elmúlt időszakban, meg fogunk is, hajaj –, hogy a hazai és a nemzetközi nyomás a következő másfél évben minden eddig tapasztaltnál erősebb lesz. Semmi sem lesz számukra elég erős, minden alkalommal a plafonig fogják felrúgni a labdát – és a Parlamentben sipákoló, visítozó Vadai Ágnes nem kivétel, hanem alapeset lesz majd.
Ezért is fontos, hogy mi újra és újra elmondjuk a tételmondatunkat: nem érdekeltek. Nem érdekel minket a műbalhézás, a fenyegetőzés, nem érdekel minket, hogyan csapkodjátok földhöz magatokat, semmi nem érdekel bennünket, ami az ellenzéki kommunikációval kapcsolatos. Egyedül annak van jelentősége, és csak azért hozzuk fel a témát, hogy a választópolgároknak megmutassuk, kik vagytok ti valójában.
Ha Magyarország most – Lengyelország várható támogatásával – nem vétózna, akkor minden esélyét elveszítené arra, hogy befolyásolja az európai eseményeket. A velünk szemben álló fél tagjai ugyanis nem hülyék – épp csak aljasak. Tisztában vannak azzal ők is, hogy a jogállamisági kérdésben nem tudnak ellenkezni a normalitás államai, csak abban kelhetnek harcra, amiben kevesen is képesek a változtatásra.
Most el kell gondolkozniuk az európai döntéshozóknak, mi a fontosabb: érvényesíteni a háttérhatalmi érdekeket, és ezért akár a falig is elmenni , bedönteni Dél-Európát – vagy pedig eggyel visszalépni és átgondolni azt a nyilvánvaló tényt, hogy Közép-Európa az eddigi harcokat sem azért vállalta fel, hogy most a legnagyobb összecsapásnál feladja elveit és értékeit.
A balhé arról szól – és ezt fogja erősíteni a heccsajtó kommunikációja is –, hogy Magyarország ezzel a döntéssel tönkre akarja tenni Európát, tessék, végérvényesen kiderült, ezek az autokráciák soha nem változnak. A hibát ott követik el, hogy a narratíva a mi kezünkben van: mi mondunk nemet, mi lépünk ki a lővonalba. Mi diktáljuk az ütemet – és tőlünk függ, mi lesz a végkimenetel.
Magyarország eddig is szkeptikusan állt a hitelfelvételhez, semmi sem történik, ha erőteljesen elmondja a kormány: nekünk vannak tartalékaink, felkészültünk a szűkösebb hónapokra is. Nem akarunk rosszat a déli államoknak, de a labda mostantól az ő térfelükön pattog. Már csak azért is, mert a németeknek sem érdeke, hogy miután egész Görögországot felvásárolták, most csődbe vigyék legfrissebb gyarmatukat.
És minekutána a magyar ellenzék és az európai döntéshozók mindig 100-0-ra akarnak nyerni, a mostani sikítozásoknak sincs nagyobb ereje, mint 5-6 évvel ezelőtt volt. Ugyanezzel az erővel, ugyanezzel a hozzáállással működtek akkor is, a szenvedélyes jelzők azóta elbuktak. Nehéz úgy fenntartani a permanens forradalmat, ha ugyanazokat a szavakat alkalmazod a CEU-ra, az SZFE-re, a migránsválság kezelésére és a költségvetési vitákra is. Így az emberek fejében óhatatlanul elkezd motoszkálni az a gondolat, hogy hoppá, ha mindig pontosan ugyanazt mondják és mégsem dől össze a világ, akkor nem lehet, hogy végeredményben hazudnak nekünk? Egy pillanatig sem gondolom ugyanakkor, hogy ez az újabb csata ne lenne talán minden eddiginél fontosabb. Ezen dőlhet el, hogy az új költségvetési ciklusban mit tehetnek meg hazánkkal, csak azért, hogy hazai ügynökeiket hatalomra segíthessék.
Nem a mi döntésünkön múlott, hogy folyamatosan harcban kell élnünk – a baloldal szorított minket addig a pontig, ahol már nem volt más út, csak a konfrontációk éles felvállalása.
Szóval – harcra fel, hölgyeim és uraim! 2022-ig valószínűleg minden egyes napunk ilyen lesz. Nehéz körülmények között fogunk csatázni, de nincs más választásunk. És amennyiben győzedelmeskedünk, minden a miénk lehet, annyira egy lapra teszik fel saját diadalukat az újpogányok.
Trombitás Kristóf
A kiemelt kép Lovász Sándor Áron alkotása.
