Bejárási tilalom a nagycsaládosoknál
Pont beférünk a kisbuszba. Meghallva a limitált létszámú családi találkozásokkal kapcsolatos előírást, jót nevettünk. Megállapítottuk, hogy még éppen tudunk fogadni egy, azaz egy vendéget a házunkba, ha mindannyian otthon vagyunk. Ugyanezt azonban a másik két testvérem családja már nem mondhatja el magáról.
Öcséméknél nyolc fiú gyermek szedi szét a házat, amelyben élnek. Hozzájuk már csak iskolaidőben érdemes bekopogtatni, mert amikorra már mindenki hazaérkezik, megtelik a ház. Az óvintézkedések nem tettek kitételt a gyermekekre az autókban alkalmazható „fél-ember” kategóriával. Vagyis a tíz az tíz. Legfeljebb egy ki, egy be alapon nyerhetünk kicsi családjuk életébe bebocsátást.
Bátyáméknál még kacifántosabb az óvintézkedések betartása miatt kialakult helyzet. Tekintve, hogy a családjukban kilenc gyermeket számolnak, ha a fejük tetejére állnak, akkor sem tudnak a rendelkezésnek eleget tenni. Illetve tévedek: az egyetlen törvénykövető magatartás, ha az állandó tizenegy fős létszámot valahogy mégis csak lecsökkentik. Ennek érdekében mondjuk
minimum egy gyereknek (vagy felnőttnek) az ajtón kívül kell állnia, hogy a házon belüli létszám stimmeljen.
De hogy ez a megoldás ne legyen túlontúl kirekesztő, „vetésforgóban” válthatják egymást, hogy ne mindig ugyanaz az egy ember strázsáljon a ház előtt. Azzal persze már nem vagyok tisztában, hogy a gyámügynek nem szúr-e majd szemet az állandóan házon kívülre ebrudalt gyermek.
Minden szellemeskedést félretéve, a meghozott rendelkezések megvalósításához történő ragaszkodás is jól mutatja, hogy egy-egy nagycsalád mennyire az átlagoson kívülre esik. Éppen úgy, ahogyan az olyan űrlapok esetében is, amelyeken a szülőknek a saját gyerekeik hozzájuk tartozó adatait kell felsorolniuk. Ezek a családok mindig pótlapot kérnek.
A jelenség mögött azonban csodálatosan tündököl az a felismerés, hogy
a nagycsaládban soha senki sincs egyedül!
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
A kiemelt képünk forrása: Gável András
