Hány óra van délben – avagy minek állítgatjuk az órát?
A cím első felére válaszolva: télen 12, nyáron már délután egy. Ennek amúgy el is kellene dönteni az össznépi véleménycsatát, miszerint a 2021-től megszűnő időszámítás-váltósdi után melyik legyen idehaza az állandó módi. Téli vagy nyári? Hallgassunk az égi mechanika törvényeire, nézzünk fel jó öreg központi csillagunkra, amelyik éjt nappallá téve dolgozik a termonukleáris energiatermelésen, hogy Kálmán bácsi meg ne fázzon (meg mindenki).
Nem világos, miért kell ezen egyáltalán elmélkedni, amikor teremtett világunkban csirió évig akkor volt dél, amikor delelőn állt a Nap. Mígnem jött az óraátállítgatás ötlete, ami valójában pont annyit hozott a kasszába, mint amennyit elvitt. Hangulatilag is kiegyenlített a meccs:
van aki azt utálja, hogy még sötét van – pedig a hajnal már rég elmúlt –, amikor isibe indul a kölök, mások a – nem is olyan késő – délután beköszöntő töksötétet tartják nyomasztónak.
Én ugyan a reggeli sötétben való kuksolást jobban abcúgolom – ne kelljen már lámpagyújtogatni, ha egyszer felkeltem –, de elfogadom, ha valaki szívesen zuhanyozik reggel olyan fényviszonyok közepette, mint este.
A fűtésszámlákat is bevonták a szakértői vitákba, bár azt nem nagyon értem, hogy mi különbség van a reggeli meg a délutáni zimankó között. Ilyenkor ugyanis Bandi néni napszaktól függetlenül akkor is fázik, ha hetvenkilenc éves korában azt olvasta a neten, hogy ő bizony tudtán kívül, valószínűleg – meleg.
A klímaberendezések működtetését sem ócsítja meg az óratekergetés; igaz, egy órával korábban még nincs olyan meleg, ám a délután tovább búgó apparát úgy pörgeti a villanyórát, mintha sosem hallott volna a rezsicsökkentésről.
Hogy az átállítás megzavarja a vasúti forgalmi szakszolgálatot? – oly mindegy, a menetrend már régóta a véleményes-kategóriába tartozik: vagy késik, vagy nagyon késik a vonat; kinek mi számít hosszú időnek.
Most akkor mi legyen? Egyáltalán, miért merül fel a kétféle időszámítás kérdése – eltörlésileg? Mi a gond? Megmondom. A gond maga az állítgatás. Ezt általában a család lovagias férfitagja végzi, korán reggel.
Nos, aki szeret órát állítgatni, tegye fel azt a kezét, amelyiken a karórája van! Senki. Naugye.
Átállítjuk a falon lévő órát (sok háztartásban nem is egy van belőle), aztán a villanytűzhelyen lévőt (hommáge á sparhelt), a különféle szórakoztató eszközök és kütyük óráit, az asztali órát, a hálószobai kivetítős órát (jobb családokban ez a hőmérsékletet is mutatja, ahh…), belőjük mindenki karóráját (kivéve, amelyik rádióvezérelt és vett is jelet) – igen ám, de mihez?! A Kossuthon az ötödik sípszóhoz? Az okostelefonhoz? Esetleg a lakásban fellelhető funkuhrhoz?
Bármelyik módon is járunk el, időbe telik. Télen-nyáron. És még hónapok múlva is akad majd olyan időmutató eszközünk, amelyiket elfelejtettük átállítani – esetleg elfelejtettük, hogyan kell átállítani…
Azt hiszem, a procedúra az, amivel megtelt a népek gitártokja. És eluntuk az esztendőnek azt a két szombatját is, amikor azon tipródunk:
most akkor előre vagy hátra kell tekerni a vekkert hajnalban? Befejezzük. Végre. Itt az idő.
Egyébként szerintem ezt az egészet annak idején egy olyan hapsi találta ki, akinél gimnazista korában a suliban mindig volt forrasztópáka. Esetleg egy kacsintós pénztárca. Ez utóbbi akkor volt divatban, amikor még nem akartuk állítgatni az időt.
Mészáros József
A szerző további írásai itt érhetők el.
Kiemelt képünkön Terstyanszky Sándor, a MÁV óraközpontjának dolgozója ellenőrzi a Keleti pályaudvar nagyórájának számlapját 2012. október 26-án. Fotó: MTI/Máthé Zoltán
