Habsburg–Lotaringiai Mihály a Vasárnapnak: Megnyugvás, hogy egy keresztény kormány által vezetett országban élhetek

– Nagyon fiatalon, kétéves korában kényszerült elhagyni Magyarországot. Mikor és milyen körülmények között tudott hazatérni?

– Sajnos menekülnünk kellett 1944-ben, mert a szüleim és a nagyszüleim az első világháború utáni tapasztalatokból kiindulva, úgy gondolták, hogy nem akarnak az országban maradni, ha jönnek a szovjet csapatok. Magyarországon az élet addig nagyon jó volt hozzánk. A családom hasonlóképpen érezhetett, mikor ezt a döntést meghozta, mint Mindszenty József hercegprímás, amikor el kellett hagynia az amerikai nagykövetséget, mert az volt életének a legnagyobb szenvedése, hogy itt kell hagynia a hazáját. Az induláskor egyébként a családom nem vitt magával semmit, mindent itt hagytunk, mert úgy hittük, hogy nemsokára visszatérhetünk. Úgyhogy mindenki egy hátizsákkal indult neki az útnak, a bizonytalanság irányába. Először Ausztriába, majd Németországba és onnan 1948-ban Portugáliába mentünk. Sajnos csak negyven év után tudtam feleségemmel és három gyermekemmel hazajönni, de ahogyan lehetőség volt rá, hogy jöjjek, megtettem. 1980 húsvétján tértem vissza először, és szerencsémre még volt lehetőségem találkozni olyanokkal, akik tudtak nekem mesélni az elmúlt időkről.

– Mikor és hogyan lett a Mindszenty Alapítvány elnöke?

– Egyre többször jöttünk Magyarországra, engem pedig egyre jobban foglalkoztatott az egyház helyzete, a vallás és az egyházi iskolák kérdése Magyarországon, így elkezdtem egyházügyekkel foglalkozni. Az volt a meggyőződésem, hogy a kommunizmus után az egyházi iskolákban folyó nevelésre nagyobb hangsúlyt és figyelmet kell fordítani. Ennek eredményképp, évekkel később, külföldi támogatók segítségével, sikerült létrehozni a Szent II. János Pál Iskolaközpontot, ahova lassan nyolcszáz gyermek jár. Az alapítványi munkám mellett a legszebb örömöm, hogy ez a kezdeményezés megvalósult. Az alapítványt egyébként maga Mindszenty József hercegprímás hozta létre 1972-ben, hogy a könyveit kiadja, és ezek bevételéből a keresztény, magyar karitatív és kulturális intézményeket támogassa, és egyben ő volt az alapítvány első elnöke is. Engem 1985-ben Habsburg Rudolf, az akkori elnök kért fel arra, hogy kuratóriumi tag legyek. Az alapítvány legfőbb feladata, egyéb teendői mellett, hogy Mindszenty boldoggá, majd szentté avatási eljárását előmozdítsa és véghezvigye. Mivel a hercegprímás Bécsben hunyt el, így ott lehetett csak elindítani a boldoggá avatási eljárást, és csak 1989-1990 után tudtuk áthozni az egészet Magyarországra. Ekkor Habsburg Rudolf, aki nem beszélt olyan jól magyarul, azt kérte tőlem, vegyem át a pozícióját, így lettem nagyjából harminc évvel ezelőtt elnöke az alapítványnak. Egészen mostanáig, mert ennyi év után úgy gondoltam, hogy jobb helyen lenne a vezetés fiatalabb kezekben, így átadtam az elnöki széket. A kuratórium pedig egyöntetűen megválasztotta elnöknek a fiamat, Habsburg–Lotaringiai Eduárdot, Magyarország szentszéki nagykövetét. Így az a csodálatos dolog történt, hogy a fiam lett az utódom. Remélhetőleg a boldoggá avatás időszaka hamarosan elkezdődik, a munka nagy része Rómában fog zajlani, és úgy gondolom, hogy az ügy előre mozdításában a fiam sokat fog tudni segíteni.

–Ennél nagyobb boldogság talán nem is érhetné, mint hogy a fia fogja megvalósítani azt, amiért harminc éven keresztül ön is fáradozott. Elég régen elkezdődött már a boldoggá avatási eljárás. Hol tart jelenleg a folyamat?

– Már a nyolcvanas évek vége felé érkeztek Mindszenty boldoggá avatásával kapcsolatos megkeresések, végül 1994-ben adtuk be Rómába a kérelmet. Az alapítvány egyébként nem csak a hercegprímás boldoggá avatásával foglalkozott, részt vett többek között Salkaházi Sára, Romzsa Tódor kárpátaljai püspök, illetve két erdélyi püspök boldoggá avatási eljárásában is. A mártírok és vértanúk boldoggá avatása gyors és sikeres volt, ugyanis ezekben az esetekben egyszerűbb az eljárás, mert nem kell a csodát bizonyítani, mint a hercegprímás esetében. Mindszenty Józsefet mi mártírnak tartjuk, de hála Istennek nem halt mártírhalált. Ezáltal azonban sokkal bonyolultabb az eljárás. Amit eddig elértünk, az egy dekrétum arról, hogy hősies fokon gyakorolta az erényeket mint Isten szolgája. Az eljárás hosszú folyamata, a tanúságtételek összegyűjtésével kezdődött. A boldoggá avatási kongregáció volt prefektusa (1998–2008), a portugál José Saraiva Martins bíboros azt hangsúlyozta: „Vigyázzunk, hogy ne felejtsünk ki semmit, mert akkor újra kell kezdeni az egész eljárást. Amit beadunk, annak véglegesnek kell lennie”. Utána kellett például járnunk, hogy Mindszentynek az amerikai nagykövetségen töltött 16 éve alatt, milyen írásai születtek és mi lett velük azóta, mert azokról semmit sem tudtunk. Kiderült, hogy az összes anyag Washington D. C. területén, a kongresszusi levéltárban van. Ezeknek a papíroknak a megszerzése egy évbe telt. Összehasonlításként Romzsa Tódor kárpátaljai püspök boldoggá avatása négy hónap alatt lezajlott. Talán így már érthető, hogy miért történnek ilyen lassan a dolgok.

– Miért fontos nekünk, magyaroknak vagy akár a világnak, hogy Mindszenty József hercegprímás szentté legyen avatva? Mi ennek a jelentősége 2020-ban?

– Mi, katolikusok, hiszünk abban, hogy imádkozhatunk és kérhetünk közbenjárást azoktól, akik már a mennyekben vannak. Szentek egész seregéhez tudnánk mi magyarok imádkozni, de mégsem tesszük. Így a szentek most sokan munkanélküliek, mert az emberek elfelejtik őket. Pedig fontos volna, hogy emlékezzünk rájuk, mert ezek az emberek példaképek a számunkra. Itt voltak, hasonlóan éltek, mint mi, nekik is voltak gondjaik, ők is szenvedtek, de a hitüket sosem adták fel és ez a magatartás erőt adhat mindnyájunknak. Mindszenty egy olyan időszakban volt a magyar egyház élén, amikor reménytelennek tűnt minden. Ő mégis ellenállt, és megmutatta, hogy lehetséges egy ilyen helyzetben is erősnek maradni és reményt adni másoknak. Mára a nyilasok és a kommunisták is eltűntek és Mindszenty kínzói, akik az Andrássy út 60. alatt törtek az életére, sincsenek már sehol. De Mindszenty itt van az emlékezetünkben és erősebben él bennünk, mint valaha. Szobrokat állítunk a tiszteletére, konferenciákat rendezünk vele kapcsolatban, zarándoklatokat szervezünk, amelyekre egyre több fiatal jön, mert kíváncsiak rá. Mindszenty egymagában képviseli annak a sok ezer embernek a tragédiáját, akiket Magyarországon keresztény hitük megvallásáért üldöztek. Ezért lenne csodálatos, ha hivatalosan is szent lehetne, végül.

Egyébként én úgy látom, hogy ma, 2020-ban is nehéz időket élünk. Nem háború vagy diktatúra tör az életünkre, hanem a legfontosabb keresztény értékeinket, az erkölcsöt, a családot támadják, a genderfilozófia köntösébe bújtatva. Számomra nagy megnyugvás, hogy egy keresztény kormány által vezetett országban élhetek.

A világon egyedül Magyarországon kezdődik az alaptörvény Istennel: Isten, áldd meg a magyart! Rögzítve van benne, hogy a házasság férfi és nő között köttetik, valamint az is, hogy az életet védeni és támogatni kell, minden körülmények között, a természetes végéig. Ezek mind olyan értékek, amelyeket Mindszenty is képviselt, egy sokkal nehezebb időszakban, és amelyeket őrizni és védeni kell. Nem szabad azt mondani, hogy más világban élünk, mert amikor erkölcsről, vagy hitről van szó, akkor nem változott semmi.

– Tudna mesélni az 1956-os eseményeknek a keresztény-konzervatív aspektusáról, amelynek a középpontjában Mindszenty hercegprímás és az ő kiszabadítása áll?

– Mindszenty emlékiratai sok mindent elárulnak az 1956-os eseményekről, a helyszíneket a mai napig be lehet járni. Például el lehet látogatni, a Conti utcai börtönbe és meg lehet nézni Mindszenty celláját, ahol hosszú ideig raboskodott. Mindszenty egyébként annyira megszokta, hogy állandóan az egyik fogvatartási helyről, a másikra szállítják, hogy amikor a felsőpetényi Almásy-kastélyban – ahol házi őrizetben volt – 1956. október 24-én közölték vele, hogy kitört a forradalom, és ő szabad, elsőre nem is akarta elhinni. Biztos volt benne, hogy feltételeket fognak támasztani számára, például el kell ismernie a pártot, vagy valamit tennie kell cserébe, úgyhogy nem akart menni sehova. Csak akkor ébredt fel a remény a szívében és a vágy, hogy újra visszamehet Budapestre a hívekhez, amikor a petényi lakosok, majd a rétsági katonák megérkeztek érte, október 30-án. Ekkor értette meg, hogy az ő szeretett népe jött el, felszabadítani. Ami a legmeghatóbb a számomra, ahogy október 31-én, valóságos diadalmenettel érkezett meg Budapestre. Ehhez hasonlatos hihetetlen esemény volt, amikor a hercegprímás hamvait, 1991-ben hazahoztuk Mariazellből Esztergomba, akkor is egy ilyen diadalmenet kísérte az útját Magyarországon. Amerre a koporsó járt, a különböző falvakon keresztül haladva, harangzúgások mellett, a magyar himnusz éneklésével üdvözölték őt a hívek, a zuhogó eső ellenére. Mindkettő diadalmenet rendkívül megható és felemelő látvány volt. Mindszentyt egyébként nagyon megviselte ez az időszak, annyit kínozták, alázták, annyit szenvedett a börtönökben, hogy egészen belebetegedett. 82 kilóval ment be a Conti utcába, majd 44 kilóval szabadult ki. És mégis, ahogy ott volt a hívek között és látta a csillogást a szemükben, a szeretetet az arcukon, az akkora inspirációt adott neki, hogy rövid időn belül, újra megtalálta magában az erőt. Az amerikai nagykövetségen eltöltött 16 év, legalább annyira megviselte őt, mint a fogdákban, zárkákban lévő időszak, mivel teljesen izolálták, nem volt semmilyen kapcsolata a külvilággal, behúzott ablakokkal, nem szabadott neki a magyar földet látnia. Pedig ő volt az ország hátgerince, ebben az időben, a remény apostola. Tudta, hogy nem szabad magára hagynia az országot, mert össze fog omlani mögötte minden, így kitartott 1971-ig. Ekkor kényszer hatására, legnagyobb fájdalmára el kellett hagynia Magyarországot. Jellemző a kitartására és tenni akarására, hogy a hátralévő négy évében, 1975-ben bekövetkező haláláig, körbejárta a világot, és meglátogatta a magyarokat minden kontinensen. Több mint százezer kilométert tett meg az útja alatt. A mai napig találkozom olyan emberekkel, akik ekkor hallották őt beszélni, és olyan hatással volt rájuk, hogy sosem felejtik el. Ez a misszió kegyelem volt, mind Mindszentynek, mind pedig a szétszórt magyarságnak.

–Mindszenty nemcsak Magyarország, hanem egész világ számára példakép, ő lett a bátorság szimbóluma, a kommunizmussal való szembenállás emblematikus alakja. Minek köszönheti ezt a tiszteletet és hírnevet, ami külföldön is körülvette őt?

– Az, hogy már ilyen korán kialakult külföldön Mindszenty nimbusza, abban biztosan szerepe volt XII. Pius pápának is, aki az elejétől fogva határozottan kiállt mellette. Már bíborosi kinevezésekor kijelölte és megjósolta, profetikusan Mindszenty mártír sorsát, a koncepciós per során, pedig felszólalt Mindszenty védelmében, amit az egész világ figyelemmel követett. Nagyon korán felfigyeltek rá, Amerikában például, a Life magazin Mindszentyt az év emberének nevezte, illetve filmeket készítettek róla.

Úgy gondolom, hogy a nyugati világ sokáig nem tudta, hogy mi van igazából a vasfüggöny mögött, és a hercegprímás sorsán keresztül, az emlékirataiból végre megismerte, hogy milyen a kommunizmus igazi arca.

Ez tette őt híressé, és ettől lett ő az ellenállás szimbóluma. Azt gondolom, hogy a Mindszenty-féle magatartás ma is követendő példa kellene, hogy legyen. Nem szabad beállni a tömegbe és hagyni, hogy vigyen minket magával a sodrás, hanem szembe kell menni, még ha nagy is az ellenállás, ki kell állni a keresztény értékek mellett.

– Mindszenty egyik híres mondata: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!” Erdő Péter bíboros 2006-ban jelentette be, hogy megvan a vágyott szám. Amikor a világ különböző pontjain üldözik a keresztényeket, templomokat gyújtanak fel, szobrokat döntenek le, akkor ön, hogyan látja a kereszténység helyzetét Magyarországon és külföldön?

– „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól” – 1947-ben mondta ezt Mindszenty a Mária-év apropóján, majd ez a szállóige lett a mi alapítványunknak is a mottója. Azért volt nagy jelentősége akkor ennek a mondatnak, mert nem sokkal később a kommunisták átvették az ország irányítását és igyekeztek ellehetetleníteni az egyházat és a vallást. Mi pedig gyűjtésbe kezdtünk, és valóban, Istennek hála 2006-ban nemcsak elértük az egymilliót, hanem túl is nőttünk rajta. Csodálatos, hogy ennyi magyar imádkozott az egyházért és persze azért is, hogy boldoggá avassák Mindszentyt. Ez olyan összefogás volt, amely biztosan erősítette a vallás és a hit helyzetét Magyarországon. Ami a világban tapasztalható keresztényüldözést illeti, az emberiség történetében amióta van kereszténység, sajnos azóta beszélhetünk a keresztények üldözéséről, ez egy 2000 éves folyamat. Szörnyű látni a távoli eseményeket a Közel-Keleten vagy Afrikában, ahol a keresztényüldözés hihetetlen méreteket ölt a mai napig. Hivatalosan nincs háború, de Krisztus követőinek élete folyamatosan veszélyben van, ha megvallják hitüket. És nincs megoldás, feloldás, megnyugvás. Boldog vagyok, hogy nálunk Magyarországon a keresztényüldözés nem mindennapi veszély, de ezt a helyzetet meg is kellene őriznünk! Én csak javasolni tudom az olvasóknak, hogy mindazt, amit a magyar szentek és boldogok példaként mutattak nekünk, azt próbálják a saját boldogulásukra fordítani.

Kisfaludy Nóra

Kiemelt kép: Mudrák Attila fényképe (A fotó a Magyarországi Mindszenty Alapítvány tulajdona)

Elérkezett az idő, hogy megmérettessünk – Bagdy Emőke a Vasárnapnak