1956 > 1968 – Munkásfelkelés
„A diákok forradalmát a munkásság fordította
fegyveres fölkelésre.”
Illyés Gyula
1968-ban hétmillió francia sztrájkolt május második felében, amely Európa legnagyobb általános sztrájkja volt. A sztrájknak és a „diáklázadásnak” azonban nem sok köze volt egymáshoz, ezek politikailag és kulturálisan is eltérő pályán mozogtak. Franciaországban a legnagyobb szakszervezetek a bürokratikus kommunista párt befolyása alatt álltak, amely nem szolidarizált a Quartier Latin népével. A sztrájk ráadásul nem politikai végcéllal bíró munkabeszüntetés volt, hanem a kereseti viszonyok javításáról szólt. Miután 1968 a „harminc dicsőséges év” gazdasági fellendülésének utolsó periódusára esett, egyfelől a bérharc sikerrel megvívható volt, másfelől pedig a munkásosztály helyett az újbaloldal egyébként is új alanyt talált magának, mégpedig a harmadik világ népeit, a diákokat és a társadalom marginalizált elemeit, amint azt Marcuse nyíltan meg is fogalmazta (Az egydimenziós ember, 1964). Ennek szociokulturális eredményét Jean Cau – aki Sartre titkárából lett az Új Jobboldal képviselője – így fogalmazta meg: „1968 furcsa forradalma arról szólt, hogy a burzsoázia kölykei utcakövekkel dobálják a proletariátus fiait”. Pasolini versében a Villa Giulia összecsapásainál hasonló okokból szintén a vidéki parasztfiúból lett rendőrök oldalára állt, a ricsajozó egyetemisták helyett.
Ezzel szemben 1956-ban a fegyveres küzdelem taktikai értelemben munkásfelkelésként valósult meg, stratégiai célja pedig mindvégig politikai volt. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy a ’40-es évek végén és az ’50-es évek első felében lezajlott erőszakos társadalomátalakítás következtében drámaian átalakult a társadalom szerkezete. A diktatúra bevezetésétől a forradalomig csak a gyáripari munkások létszáma 400 ezerről 700 ezerre emelkedett. A „fordulat évében” már a teljes magyar gyáripari munkásság több mint fele élt és dolgozott Budapesten; számuk a forradalomig egyre csak nőtt. Az ország főbb nagyipari központjai mellett a Nagy-Budapesten összpontosuló lett a legnagyobb. A forradalom évében a fővárosban a könnyű- és nehéziparban dolgozók – családtagokkal együtt – körülbelül 900 ezren voltak, azaz a lakosság közel fele a munkásosztályhoz tartozott! A rendszer hivatalos kedvezményezettje, a munkásság korántsem élt olyan jól, mint mondták neki. A nehézipar különböző ágazataiban (acélgyártás, bányászat, erőművek, hajó- és gépgyártás, kohászat) és a közlekedésben (járműjavítás, vasút) dolgozók között ráadásul a munkásmozgalmi tradíciók és a szervezettségre való igény erős volt – akár a párttal szemben is.
Míg az október 23-ai eseményeket a diákok (főiskolások, egyetemisták) kezdeményezték, addig az esti óráktól kezdve, különösen a Sztálin-szobor ledöntésénél s majd a Rádió ostrománál, már a munkások voltak többségben. A 24-étől kezdődő harcokban már elsősorban ifjúmunkások és ipari tanulók vettek részt, a felsőoktatásban tanulóknak csak kisebb része (például a műegyetemisták, katonai akadémiák hallgatói, tisztiiskolások) csatlakozott a fegyveres szakaszhoz. Ahogy Illyés ekkoriban megfogalmazta: „ezt a harcot munkás, paraszt, értelmiségi származású diákok kezdték, munkásfiúk vitték döntésre, munkás és paraszt honvédok fejezték be.” Túl azon, hogy a forradalom fő bázisát a fizikai dolgozók képezték, a budapesti fegyveres felkelés tűzfészkei is a munkáskörzetek voltak (például a Józsefvárosban, Ferencvárosban, Kőbányán). Angyal István Tűzoltó utcai fegyveres csoportjának, saját feljegyzése szerint, több mint fele 30 alatti munkás volt, ő maga vasbetonszerelő. A hozzá hasonlóan sztahanovista Nickelsburg László műszerész, Bárány János pedig fémgyalus volt.
1956-ban gyorsan kialakult a politikai és gazdasági önigazgatás és szervezett önellátás, mégpedig az alulról szerveződő társadalmi autonómiák (forradalmi bizottságok, munkahelyi szervezetek, nemzeti tanácsok) bázisán. A legfontosabbnak közülük a munkástanácsok bizonyultak, amelyek önvédelmi, rendvédelmi, tájékoztatási, gazdasági és politikai szervezetként egyaránt funkcionáltak. Október utolsó hetében a forradalmat támogató általános sztrájk bizonyult a Molotov-koktél mellett a leghatékonyabb fegyvernek. Október 24. reggelétől kezdve üzemről üzemre terjedt a munkabeszüntetés. A nehéz- és szerszámgépipar fellegváraiban (csepeli Vas- és Fémművek, Danuvia, Ganz, Láng) megalakult munkástanácsokat a közlekedési (Ikarusz, MÁVAG, Óbudai Hajógyár) és a finommechanikai (Beloiannisz Híradástechnikai Gyár, Gamma, MOM), valamint a könnyűipari (textil- és ruhaüzemek) munkásautonómiák megszervezése követte.
„A nép nem áll meg félúton. A függetlenség kérdésében nem alkuszunk. Az ifjúmunkások az általános sztrájk folytatása mellett vannak mindaddig, amíg az utolsó szovjet katona elhagyja az ország területét” – írta a forradalmi ifjúmunkások lapja november elsején. A teljeskörű munkabeszüntetést november 5-én, hétfőn tervezték felfüggeszteni Budapesten. A forradalom leverése után a munkástanácsok voltak azok, amelyek a leghatékonyabban folytatták a forradalmat (újabb általános sztrájkkal, párhuzamos közigazgatás kiépítésével, gyárfoglalásokkal), egészen január elejéig. Egy november végi felhívás öntudatosan így szólt: „ma Magyarországon a munkásság igazi érdekeit a munkástanácsok képviselik, nincs erősebb politikai hatalom ma az országban, mint a munkástanácsok hatalma.” Európa leghosszabb ideig tartó általános sztrájkja másfél hónapig tartott.
A forradalmárok foglalkozásbéli megoszlását (ha tetszik: osztályhelyzetét) jól mutatja, hogy a harcok alatt a fővárosban elhunytak több mint 52 százaléka volt munkás, de a kádári megtorlás során, 1956 és 1961 között perben hozott ítélet folytán kivégzettek több mint 60 százaléka is munkásként dolgozott korábban. A harcok során megsebesült felkelők 80–90 százaléka fiatal munkás volt, a sérültek legfeljebb öt százaléka tartozott az egyetemi vagy főiskolai hallgatók közé.
1956 Budapestjén mintha a forradalmi szindikalista Georges Sorel félévszázaddal korábbi szavai elevenedtek volna meg (Gondolatok az erőszakról, 1908), melyek szerint egy általános sztrájk mítosza a kényszertörő erőszak erkölcsnemesítő hatásáról és az óvatos reformizmust a fennálló rendszerrel együtt elsöprő forradalom energiájáról szól. A magyar október magába sűrítette a rendszer struktúráinak erőszakkal való azonnali, kompromisszummentes szétrombolását és helyükbe egy új világ létrehozását, amely a régi rendtől független autonóm szerveződésen és magasabb rendű erkölcsiségen alapul. Ehhez az is hozzájárult, hogy 1956-ban „demokratikus nemzeti forradalomról volt szó, nem pedig egy korrupt értelmiségi elit mozgalmáról” – amint Krassó György értékelte.
A forradalom leverésekor a legtovább Csepel tartott ki; mintha Engels-nek az 1871-es Kommün leveréséről írott szavai elevenedtek volna meg: „az ellenállás hevesebbé és szívósabbá vált, minél jobban közeledtek a benyomuló csapatok a tulajdonképpeni munkásvároshoz”. A csepeli ellenállók lelőttek egy felderítést végző IL-28-as gépet, és
többször is sikeresen állították meg a szovjet harckocsioszlopokat, amik egy hétig nem tudtak belépni a félsziget területére. November 10-én reggel Zsukov hadügyminiszter – aki tizenegy évvel korábban bevette Berlint! – azt jelentette, hogy „a felkelők egy csoportja szívós ellenállást tanúsított Budapest egyik külvárosában, Csepel északi peremén. Ebben a körletben kilőtték és felgyújtották három harckocsinkat.” A csepeli felkelők eposzba illő hősiességgel kerületüket, gyáraikat és lakónegyedüket védték. Rajtuk keresztül pedig hazájukat és forradalmukat.
Békés Márton
Kiemelt képünk forrása a Fortepan
