„Egy nép kiáltott” – soha nem látott fényképek a forradalom napjaiból

Nagy méretű, fekete doboz, benne igénytelen, fekete boríték – abban pedig „kereken” 33 darab ’56-os fotográfia. Már a képek első átböngészése után biztosak voltunk benne, hogy a munkatársunk nagyapai örökségét képező gyűjteményt – avagy annak egy részét – „alkalmas időben” Olvasóinknak is szeretnénk bemutatni. Valamivel később azonban a kopott borítékból kiszabadított képek mintha feléledtek volna – zavarba ejtően festői távlatokat kaptak, sőt, némely esetekben úgy tűnt, szinte kimeríthetetlen mélységekbe engednek belepillantani minket. Beszélni kezdtek hozzánk, valahogy úgy, ahogyan legtöbbször csak szimbólumok képesek az emberhez beszélni… Így hát elhatároztuk, hogy az egyes fotók mellé rövid, kifejezetten ez alkalomból szerzett elmélkedő szövegeket helyezünk, amelyek megírására neves, általunk sokra tartott közéleti személyiségeket, gondolkodókat, harcostársakat is felkérünk majd. A terv sikerült – az eredmény megtekinthető és elolvasható. 15 kép, hozzá 17 szöveg – tartalmas találkozásokat kívánunk!*

BARSI BALÁZS – Széchenyi-díjas ferences szerzetes, hitszónok, műfordító, teológiai tanár

Szellemi-lelki megpróbáltatás hosszasan nézni ezt a fényképet. Miért? Mert az a tény, amit a fényképész rögzített örök és megváltozhatatlan. Egy, a hazája szabadságáért megölt József sírjánál állnak. Talán nem is rokonai, de ezekben a napokban mindenki mindenkinek rokona lett, aki átélte az igazi felszabadulást. Azt mondják egyesek, 56-nak több értelme van. Akkor tízéves voltam. Egy kamasz tévedhetetlen értelmes ösztönével felfogtam, hogy nincs több értelmezése. Istenélmény volt a felszabadulás, mert Isten megáldotta a nemzeteket és az idők végén a Jelenések könyvében láthatjuk, amint a nemzetek hódolnak a Teremtő előtt a saját kincseikkel. Ilyen kincs az anyanyelv, a közös történelem, a közös kultúra, az ősi énekeink. Ezeket akarták elvenni tőlünk. Most hirtelen vége a magyar nemzet lelki kirablásának.
Miért kell mindig meghalni az igazi szabadságért? Mert az Isten Fia, Jézus Krisztus a végső szabadságunkért halt meg – bűneink rabságából nyertünk szabadulást. Káin megölte testvérét, Ábelt. „Öcséd vére felkiáltott hozzám” – mondja Isten a gyilkosnak. Milyen megrendítő, milyen félelmetes, hogy az ember vére tud kiáltani! Ez a kiáltás a legerősebb hang, Istenig hatol az egek egébe. Olyan végletesen erős ez a hang, hogy a csend felel meg neki. A fáról hulló levelek csöndje. A fehér krizantémok csöndje.
A kép jobb oldalán igen zavaró annak a férfinak a mozdulata. Talán félelemmel kémlel valamit? Az ő mozdulatában benne van a megtorlás időszakának megsejtése. A sírnál álló kislány lehajtott, szelíd feje a nagyon távoli megbocsátás szimbóluma.
Egyre elmerülök a fotó által örökre rögzített tény szemlélésében. Benne van az egész emberi történelem, amelynek középpontja a kereszt, Jézus Krisztus keresztje, amelyre fel van írva egy név. Mindegyikünk neve bele van írva Isten szívébe – ezt Jézus kereszthalála bizonyítja és Jézus szava: „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit tesznek“ (Lk 23,34).

***

KEMENES TAMÁS – újságíró, fordító (a fényképfelvételek tulajdonosa)

Lám, nem jöttél be a Felszabadulás téren a keresztelőmre, mert ellenkezett volna az elveiddel – és most Barsi Balázs néz a szemeiden át. Minek fotóztad le ezt a pár idegent, hogyan kerültél egyáltalán a közelükbe? Bevallom, nehezen gondolkodom rólad. Nem tudom, mit mondjak.
Nagyon szeretted a technológiát (jóval hamarabb lett videómagnód, mint nekünk, pedig apa orvos volt, mint azt te egészen pontosan tudod), de az állatokat azért még sokkal jobban szeretted. Mi járt a fejedben, miközben odakint várakoztál? Vajon van kiszűrődő hangja kora télen egy gyermekkeresztelőnek? Tényleg fogalmam sincs, mit mondhatnék.
Talán csak annyit, hogy épp a fenti írás volt a legelső, amit a gondosan megfogalmazott felkérések szétküldését követően kaptunk; végtelenül gyorsan érkezett meg, hallod? – és aztán hosszú-hosszú órákon, sőt egy gyönyörűen csöndes, teljes napon keresztül nem követte semmi.

***

VÁRI-KOVÁCS PÉTER – színművész, zenész

Kövekből épített barikád – önvédelmi erődítmény. Akkor kommunista-ellenes fegyveres harc volt, ma liberalizmus-ellenes, normalitáspárti ellenállás zajlik. Védenünk kell nemzetünk alapjait – gyermekeinket, családjainkat, saját kultúránkat! Minden mai harcos egy-egy kő az önvédelmi rendszerben. A Corvin köziek lelkületével – a küzdelem folytatódik…

***

UNGVÁRY ZSOLT – író, újságíró, publicista

Kislányként elképzeltem, hogy mit írnék fel egy villamos oldalára, ha lehetne… Talán ezt: „Olyan jó az őszi avar illata!” Aztán kitört a forradalom…
Amikor kissrác voltam, mindig arra vágytam, hogy égig érő létrám és jófajta fehér krétám legyen. Felírnám a tűzfal tetejére, hogy mindenki lássa, és senki se törölhesse le onnan: „Szeretlek, Böske!” Aztán kitört a forradalom…

***

MÉSZÁROS JÓZSEF – újságíró, publicista

„Üdvözöljük a lengyel egyetemi ifjúság harcát a szocialista demokráciáért!” – olvasható a képen magasba tartott transzparensen. Hogy a lengyel egyetemi ifjúság megúszta-e, nem tudom. Apám és végzős évfolyamtársai évekre elbúcsúzhattak az államvizsga lehetőségétől – no meg bármiféle budapesti munkahelytől. Az „ötvenhatos” egyetemistákat 56-os IQ-val vitézkedő pártfunkcik száműzték az Isten háta mögötti értelmiség státuszába.

Persze aki hajlandó volt egy abszolutóriummal a tarsolyában rozsdát vakarászni a Hajógyárban, az maradhatott. Ő meg lett konszolidálva. A körfolyosós házban reggelenként szemlesütve iparkodott a lifthez, miközben Sári néni – a „párttag” – félhangosan odasúgta iskolába induló unokájának: A Laci bácsinak nem kell olyan hangosan köszönni, Danikám!

Aztán Danika hátitáskástul elindult az isibe, Sári néni pedig a ronda rózsaszín selyempongyolájában visszavonult harmadik emeleti lakásukba, ahonnan mindig olyan furcsa főtt tésztaszag jött. Laci bácsi meg boldogan csimpaszkodott fel a 44-es villamosra, ahol senki sem ismerte.

Évekig volt a ház övenhatosa. Évekig látták ugyanabban a ruhában. Akkor is az volt rajta, amikor elvitték. Csak a tömény gázszag maradt utána az egész házban.

A rendőrök azt mondták, szerelmi bánat.

***

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ – költő, gitárművész, filmesztéta, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa

Milyen aránytalanul nagy erővel támadt a szovjetek birodalma a kis Magyarországra 1956-ban! Azért, mert a magyarok a saját értékrendjük és hagyományaik szerint akartak élni, nem pedig egy rájuk kényszerített, még utópiának is hazug és erőszakos társadalmi rendszerben. Az ellenség akkor még egyértelműen azonosítható volt, a pusztítás nyomai pedig szemmel is láthatóak…

***

FRANCESCA RIVAFINOLI – publicista

Az a bizakodó, derűs tekintet. Átélte Trianont, végigszenvedte gyerekeivel a háború legrettenetesebb napjait – talán egyedül, azt se tudván, férje él-e, hal-e a fronton –, de rendületlenül bízott abban, ha ennek vége lesz, végre minden jóra fordul. Nem fordult jóra. Kényszertársbérlet következett, osztályidegenség és csengőfrász; itt akár fel is adhatta volna. Azon a napon mégis töretlenül derűs bizakodással vonult utcára a fiatalokkal, hogy felvegyék a harcot a világ legerősebb hadserege által támogatott rezsimmel. Kisemmizettségükben nem hagytak ránk vaskos bankbetéteket, se széles ingatlanportfóliót: ez a rendíthetetlen hit, ez a küzdeni tudás a mi örökségünk.

***

FÖLDI-KOVÁCS ANDREA – újságíró, a Hír TV szerkesztő műsorvezetője

Hideg van. A levegő nyirkos és sötét. Az utca kihalt. A távolban robbanás, elhaló moraj. Az égen cikázó fények, mint halkan surranó hullócsillagok. „Te kívántál már?” – kérdezi… „Kívántam” – suttogom. „Mit?” „A kisebbiknek, a
fiúnak, meséket… és a nagyanyja melegét. Hisz tudod, milyen, ilyenkor este mindig fél. A nagyobbiknak, a
lánynak – na, látod, Ő egészen más… Neki… neki egy forradalmár szerelmét… Ő kijut innen, nyugatra… boldog lesz és szabad…” „És Velünk? Velünk mi lesz?”

Nézek rá, mintha nem érteném. Pedig értem én, nagyon, de szégyellem bevallani…

Némán állunk. Körülöttünk sötét, balról a tank, hátunk mögött a félig szétlőtt háza fala, előttünk az utcakövekből
ívben torlaszok. Semmi látnivaló. Jobb híján mindketten az eget kémleljük tovább. Várjuk a hajnalt, a segítséget, a
megváltást… vagy ha az ma még nem jön el, a váltást legalább.

Kevés dolog maradt meg nekünk. Egy parányi föld… pár milliónyi magyar, és a remény. A remény, hogy mindez nem lesz hiába. Hogy amit örökül hagyunk, arra majd Ők is vigyáznak. Akik megmaradnak… és azok leszármazottai. Szétszóratva is. Az utánunk jövők… Fáradt vagyok, az agyam is tompa, mégis erőltetem, hogy lássam az arcukat. Szépek lesznek, úgy képzelem, szépek, szabadok és büszkék. Erősek és tántoríthatatlanok! Megőrzik… megőrzik ők is… tudom. És úgy adják tovább, ahogy mi. Talán vérfoltosan, de sértetlenül. Mi is így kaptuk a nemzet becsületét az előttünk járóktól. Generációk hősei mentik meg és örökítik tovább… ez a mi sorsunk, a végzetünk… így volt és így lesz mindig. Örökké. Uram add, hogy ne érjen minket készületlenül a halál!

Emelt fővel állunk. Maradt a tisztesség. Ha nem is segítenek, tisztelni fognak legalább. Folytonos véráldozatunk
pazarlásnak tűnhet a világ szemében. De ők nem tudják, amit mi. Ők nem értik a mi titkunk. Nekik hiába is
magyaráznánk, hogy a magyar nép keresztje… a szabadság! Öleljük hát magunkhoz szorosan! Attól nem foszthatnak meg minket, soha. Mert AZ az Istentől való…!

„Hát magatoknak mit kívántál?” – faggat tovább. „Magunknak?” – mosolygok… „Magunknak rövid szenvedést… és
bűneink bocsánatát.” Ámen.

***

BÉKÉS MÁRTON (1. szöveg) – történész, politológus, a Kommentár folyóirat főszerkesztője, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója és CZOPF ÁRON (2. szöveg) – történész, a Kommentár folyóirat állandó munkatársa

A mai Blaha Lujza téren álló egykori Szabad Nép-székházat a forradalmárok már az első napon elfoglalták, majd különböző felkelőcsoportok tartották felügyeletük alatt az épületet. A homlokzat feliratát a forradalom és szabadságharc hőse, azaz a magyar nép nagyszerűen alakította át, amikor kollektív alkotásként, közösségi célként és a „tettes” névjegyeként csak ennyit hagyott meg belőle: A NÉP.

–

A kommunisták nem demokráciát mondtak, hanem „népi” demokráciát, nem gazdaságot, hanem népgazdaságot és nem szabadságot, hanem népszabadságot. Mindig jelzőkkel cserkészték be a szavakat az elnyomók, akiknek magát a népet is volt merszük szabadnak csúfolni. Nagy lehetett a meglepetésük, amikor ’56-ban a pártlapjuk székházán „Szabad Nép” helyett nemes egyszerűséggel azt betűzhették: „a nép”. Bizony, így is lehet.

***

MÉSZÁROS ERIKA – újságíró, a Vasárnap.hu főszerkesztő-helyettese

Fakereszt a Károlyi-kertben, rajta táblával: Németh Mártika, élt 15 évet. Hátborzongató, szűkszavú, prózai összefoglalása egy nagyon-nagyon rövid életnek: született, meghalt, a szülők Szőnyiéknél laknak a Múzeum körúton… A tábla fölött gyászszalag, alatta egy odatűzött szentkép, a szedett-vedett fejfa fehér. Jelzi, hogy ártatlan gyereklány nyugszik alatta, akinek ideje sem volt „megmártásodni”, Mártika marad már mindörökre. Mártika, aki – ma már tudjuk – a forradalom első áldozatai közül való, ahogy a szomszédságában nyugvó kor- és sorstársa, Szabó Gyula is. Talán nem véletlenül kerültek egymás mellé holtukban egy rövid időre. Talán ismerték egymást. Vagy ha nem, hát ismerhették volna egymást. Talán barátok is lehettek volna, vagy szerelmesek. Meglehet, ha túlélik a poklot, évekkel később szomorú félmosollyal idézik fel ’56 októberének véres-sáros napjait: milyen bolondok voltunk, csoda, hogy túléltük… De az egy egészen más történet lett volna.

***

DR. TÉGLÁSY IMRE – az Alfa Szövetség elnöke

Fából készült, zöld színű tank. A lövegtornyon vörös csillag. 63 éve, amikor a felnőttek talán azt hitték, hogy immár játékká szelídültek a világháború acélszörnyei, ezzel játszottam Nagydorogon. Tanítónő felesége szolgálati lakásában lakott apám, az októberi napok nemzetőrparancsnoka és mi, a családja. Aztán egy vészjósló hajnalon elénk gördültek és felbőgtek a lánctalpas „birodalmi lépegetők”. Mi, gyerekek pedig a spaletta résein át lestük a szívet és ablaküveget remegtető páncélosokat…

***

GÁVEL ANDRÁS – keresztény könnyűzenész, a Pengető rovatvezetője

Nem lehettem ott a képen látható téren. Gyerekként sokáig szinte semmit nem hallottunk, nem hallhattunk a hősökről. A Szovjetunió magyarországi nagykövetsége szomszédságában, az Aradi utcában nőttem fel, a magasföldszinti lakásban három fivéremmel. Láttam, amikor a nagy októberi szocialista forradalom ünneplésére hosszú Volgákból szálltak ki a nagy tányérsapkás „felszabadítóink”. Testvéreimmel az ablakból bekiabáltunk a lakásba: „Anya, megjöttek a ruszkik!” Mire anyánk szélsebesen rántott be minket, az ablakot gyorsan és gondosan bezárva – számunkra megmagyarázhatatlan félelemmel és aggódással a tekintetében.

2002-ben, a két választási forduló között már én is ott állhattam az életemben addig soha nem látott tömegben a Kossuth téri nagygyűlésen. Egy kis pont voltam a sok ember között, akiktől nem kellett félnem – ezt belülről minden sejtemmel éreztem. Megszomjaztam. A mellettem álló vidéki, fejkendős nénike kérés nélkül lehajolt az ilyen nénikre jellemző csíkos szatyrához. Egy flakon hazulról hozott vizet vett elő belőle, és megkínált vele. Miután a szomjamat eloltotta, azt mondta boldogan: „Ez pont így volt ’56-ban is!”

Nem lehettem ott a téren ’56-ban, de a fejkendős nénike miatt a szívem mégis ott lehetett. Valahogy úgy, mint a képen, ahol a magyar ember a magyar ember testvére volt, mert a szabadság utáni közös vágy felbonthatatlan egységbe olvasztotta őket.

Az épület falára kitűzött forradalmi zászlóból már kihasították az elnyomók címerét. Azon gondolkodom: észrevesszük, ha valakik újra befoltoznák valamivel? Istentelen pogány eszmével, hazaszeretetünk elkorcsosításával, a velünk született nemek elrablásával, vagy a ténylegesen művi születésszabályozással, ahol már az ember az Isten, aki meg akarja mondani, hogy melyik magyar gyerek születhet meg, és melyiknek kell meghalnia – mielőtt egyetlen árva szót is szólhatna önmaga szabadsága védelmében.

A régi zászlónkra akarnak „neo-ruhából” foltot varrni. De ez a hely a magyar lobogón – ahogyan a szívemben is – istenalakú. Csak ő tudja betölteni tökéletesen.

***

VARGA MIKLÓS – énekes, színművész, rockzenész

A képen látható villamost valószínűleg tank löveg találta el, vagy esetleg sortüzet kapott. Elgondolkodtató a kép. Azon a villamoson civil emberek utaztak – biztosan voltak közöttük forradalmárok és talán olyanok is, akik a rendszer haszonélvezői voltak. Nem tudhatjuk, hogy ott, azon a villamoson voltak-e halálos áldozatok. De civilek voltak.
Akkor miért?

***

VÁGVÖLGYI GERGELY – politológus, újságíró, a Vasárnap.hu főszerkesztője

Elállod az utat. Megnézünk, megbámulunk, rádcsodálkozunk, mert Budapest utcáit nem erre szánta a Jóisten, s nem erre szántuk mi sem. Idegen vagy itt.

Megnézünk azért is, mert mi sem hittük talán, hogy a világ legnagyobb haderejét – ha napokra is, ez hamarosan fájdalmasan kiderül – visszaszoríthatjuk, kitessékelhetjük, megmondhatjuk neki, mit gondolunk róla. S tessék, most itt heversz, kihűlt vas a pesti utcán, nem vagy több, mint bámészkodás tárgya, mert már nem félünk tőled. Nincs szíved, nincs lelked, nem tudod, mit jelent a szabadság, mit a haza, hogy mit jelentett nekünk a pajtásunk, István, akit még utolsó erőddel magad alá gyűrtél.

A végső szó azonban sohasem lehet a vasé, tankoké, nem lehet idegen lánctalpaké, nem, mert Istvánék kiáltásán túl ott van százezrek, milliók szívdobbanása, a szabadságé, a hazaszereteté. A végén, talán a legeslegvégén így lesz.

S most csak úgy elsétálunk melletted.

***

TROMBITÁS KRISTÓF – publicista, blogger, a Hír TV műsorvezetője

A légtért, mint dimenziót, ki szoktuk hagyni 1956 megítéléséből. Az események javarészt a földön zajlottak, ott dördültek a fegyverek, mentek barikádokra az emberek – és haltak hősi halált a magyarság kiválóságai.

Nem beszélünk a légtérről – pedig Tiszakécskén egy repülőgépből lövettek a pribékek a tömegbe, és azt is tudjuk, hogy a szovjetek a Corvin köz bombázását is elrendelték – igaz, erre már nem került sor. Ki tudja, merre szállt ez a helikopter, és ki ült benne? És vajon mit láthatott a pilóta, amikor letekintett a városra?

***

KINCSES KRISZTINA – politológus, publicista, a Magyar Nemzet újságírója

Alszom. Hosszú, mély álomba csókolt a hajnal. Nem vagy idegen. Álmomban emlékek kergetőznek két világ határán. Minden zavaros, összemosódik – egymásba zárva küszködünk levegőért. Ami a tiéd, az az enyém is. Ismerős fények nyújtóznak sötéten fölénk.

***

*A jelen cikkben közölt képek bármilyen – akár digitális, akár nyomtatott – közlése, beleértve az egyes képek részleteinek felhasználását és közlését is, kizárólag az eredeti fényképfelvételek tulajdonosának (Kemenes Tamás) előzetes írásbeli hozzájárulása birtokában engedélyezett!