„Megbocsátást remélek!” – Dózsa László a Vasárnapnak

– Négy éve kerültek ki azok az 1956-os óriásplakátok, melyek miatt aztán nagyon sok támadás érte. Hogyan látja a történteket?

– 2016-ban valóban megvádoltak azzal, hogy egy akkor óriásplakátként publikált képen nem én szerepelek, hanem valaki más. Ezt a képet elsőnek – évtizedekkel ezelőtt – édesanyám látta meg, aki azt mondta,

„Fiam, ez te vagy itt! Még a sapka is a tiéd!”

Ugyanis nekem is volt egy ilyen sapkám 1956 októberében, melyet azóta egy múzeumnak ajándékoztam.

A 2007-ben megjelent Bohóc vérben és vasban című önéletrajzi könyvemben is azt írtam e kép alá, hogy „vajon ki ő?”. Kérdőjellel. Később a Terror Háza Múzeumból felhívtak és megkérdezték, hogy valóban én vagyok-e a képen? Mondtam, hogy én úgy tudom, igen. Amikor megjelent a plakát, akkor jelentkezett a Pruck-család és elmondták, hogy a néhai Pruck Pál (1942-2000) szerepel a képen. Kiderült, hogy igazuk volt; mentségemre legyen mondva, rendkívül erős volt a hasonlóság. Egyidősek voltunk, egyféle volt a ruhánk, a sapkánk.

Sajnos ezt a tévedést egyesek nagyon csúnyán meglovagolták, a forradalmat és a személyemet is igyekeztek általa lejáratni és hitelteleníteni.

Úgy vélem, nem az a fontos, hogy ki van a fényképen, hanem sokkal inkább az, hogy ki mit csinált 1956 októberében. Örülök, hogy őszintén beszélhetek mindezekről, mert úgy érzem, ebből a plakátügyből egy elvtelen lejárató hadjárat kerekedett, amely megviselt, és amelynek a nyomait ma is magamon viselem. Négy éve valóban kínszenvedésként élem ezt meg, sokan el is fordultak tőlem, a szakmában is, holott én sohasem voltam hazug.

Tévedni – akaratlanul is – sokszor tévedtem, de ez keresztényi és emberi dolog. Megbocsátást remélek.

– 1956-ban, tizennégy éves pesti srácként hogyan került bele a forradalomba?

– 1956 őszére tarthatatlanná vált a magyar embereken lévő nyomás. Hadd mondjak el egy esetet, mely az ’50-es évek elején történt meg velem! A Népligetben nevelkedtem, ami egykor csodálatos komédiásvilágnak adott otthont. Édesanyám késdobáló számokkal lépett fel, én is egy artista gyermek voltam. Velünk szemben állt a Koller Cirkusz, melynek volt egy darabja a Skoti nevű bohóccal. Ez a bohóc a produkcióban énekelt, de volt azért egy-egy rendszerkritikus megjegyzése is. Egy alkalommal, az előadás közben berohantak az ÁVÓ-sok, és a bohócot a porond közepén leteperték és összeverték, majd elvitték. Ami a legborzasztóbb volt a dolgokban, hogy ezt a jelenetet a bent ülő közönség megtapsolta! Azt hitték, hogy mindez a játék része…

Megkérdeztem édesanyámat, hogy

„Mi volt ez?” Erre csak annyit mondott: „Kisfiam, ez a kommunizmus!”

Mindenkinek vannak ilyen történetei, de jól érzékelteti, hogy a hatalom beférkőzött, ellenőrzés alatt tartotta azokat az álomvilágokat is, ahová az emberek menekülni próbáltak.

Mindez bennem, mint fiatal fiúban, nagyon megmaradt. Nem tudtam megbocsátani, hogy a kedves fehér bohócomat önkényesen agyonverik a színpadon.

Pár évvel később talán ez is elvezetett ahhoz, hogy a kommunista rendszer ellen fegyvert fogjak.

– Hogyan jutott fegyverhez?

– Akkoriban a Hegedűs Gyula utcában laktunk; a házban volt egy haverom, aki mondta, hogy a Lehel téri piacon élelmiszert, libákat osztogatnak. Négyen voltunk testvérek, édesanyám egyedül nevelt bennünket, gondoltam, elmegyek én is. A Lehel tér felé már hallottuk, hogy teherautókról kiabálnak, hogy „Aki magyar, velünk tart!” Felugrottunk mi is az egyik platóra. Elvittek minket az akkori Divatcsarnokhoz, amely a Szövetség és a Rákóczi út sarkán állt. Fegyvert kaptunk, „kiképeztek” minket a „davajgitár” kezelésére, amely egy dobtáras fegyver volt. Megtanultuk a Molotov-koktél készítését is, ami a közhiedelemmel ellentétben nem tiszta benzin! Fele benzin, fele petróleum. Már másnap sikeresen fel is vettük velük a harcot a Luther utca felől közeledő orosz csapatokkal szemben.

– Úgy tudom, vallásos nevelést kapott. Milyen érzés volt fegyvert fognia?

– Igen, erős katolikus nevelést kaptam, de nem azért vettem a kezembe fegyvert, hogy öljek, hanem hogy a gyilkolást megakadályozzam. Hogy az enyéimet, a honfitársaimat ne öljék meg! Tudom, ma ez a gondolkodás paradoxnak tűnik, de akkor ez így volt.

Tele voltunk vagánysággal, végre kimondhattuk, hogy magyarok vagyunk, harcolhattunk a hazánkért.

Október 23-a után mindenki számára világossá vált, hogy nagyon komolyra fordult a helyzet. Szembesültünk azzal, hogy itt embereket ölnek meg. Senki nem akarja, hogy a társait, honfitársait lelőjék, ezért neki is harcolnia kell és fegyvert kell fognia. Hozzáteszem, mi fiatalok nem voltunk egészen tudatában annak, hogy mit csinálunk.

– Ölt embert ezekben a napokban?

– A Tízparancsolat kimondja, hogy „Ne ölj!” Egy ilyen krízishelyzetben, amilyen 1956 októbere is volt, az ember mindezt nem úgy fogta fel, mint békeidőben. Nem ölési szándékkal harcolt az ember, más sem és én sem. Ami történt, azt nem tartottuk gyilkosságnak. A kérdésére nem tudok választ adni. Kemény támadásokban vettem részt, ahol özönlöttek a szovjet katonák.

Nekünk ők csak távoli, arc nélküli alakok voltak.

Ha egyetlen pillanatra is felismertem volna egy emberi arcot, akkor biztos vagyok benne, hogy nem lett volna erőm meghúzni a ravaszt.

Ilyenkor, október végén el szoktam menni a Fiumei úti temetőbe, ahol a Pesten – többek között a Rákóczi úti harcokban – elesett orosz katonák nyugszanak. Elmondok értük egy imát.

Nemcsak keresztényi könyörületből, hanem azért is, mert ezzel tartozik nekik az ember.

– Ha jól tudom, súlyosan meg is sebesült a harcok utolsó napjaiban.

– Igen, de erről a 2016-ban engem támadó sajtóorgánumok mélyen hallgattak, ahogyan hallgattak a vallatási jegyzőkönyvemről, valamint arról az orvosi zárójelentésről is, melyek mind történelmi tények.

Október 31-én abban a tudatban voltunk, hogy győzött a forradalom. Úgy búcsúztunk el egymástól, hogy ha valami baj lesz, akkor ismét a Divatcsarnoknál találkozunk, és felvesszük a harcot. November 4-én hajnalban a szovjet csapatok betörtek Magyarországra. Amikor ezt megtudtam, visszamentem a térre. Másfél nap után megadtuk magunkat, mert már teljesen szét voltunk lőve, nem volt értelme a további vérontásnak. Megadtuk magunkat.

A Rákóczi út sarkán volt egy mozi, oda állítottak fel minket, úgy harmincan lehettünk, amikor is a szovjetek a fegyvereikkel tüzet nyitottak ránk és szétdaraboltak minket!

Engem a nyakamon találtak el, elestem. Emlékszem, ahogy felnéztem, még láttam, hogy ránk dobtak egy tojásgránátot – hogy a sebesültekkel végezzen. Két szilánk fúródott a koponyámba, elvesztettem az eszméletemet. Valakik átvittek a Szövetség utcai kórházba, haldokoltam. Valahogyan életben maradtam, de amikor az ÁVÓ-sok már kezdték összeszedi az egykori harcosokat, akkor a kórházakból is elvitték az embereket. Így kerültem én is át a Mosonyi úti rabkórházba. Ott az ÁVÓ-sok annyira megvertek, hogy összeestem – azt hitték, meghaltam.

Máig megvan a jegyzőkönyv, melyen csak ennyi szerepel: „Nem vallott. Eltemetve.”

A szomszédos Fiumei úti temetőt és a börtönt egy kerítés választotta el, melyet egy szakaszon kibontottak. Átvitték a halottakat, majd bedobták őket egy sírgödörbe – köztük engem is. Leöntöttek minket mésszel, mire megrándult az egyik ujjam, ezt az egyik sírásó észrevette és felkiáltott: „Te, ez a srác még él!” Kihúztak, aztán elvittek a Szabolcs utcai kórházba, ahol Kárpáthy és Mednyánszky professzor úr több órás műtéttel megmentette az életemet.

Csak ’57 áprilisának végén engedtek ki a kórházból, részint a rossz állapotom miatt, részint pedig azért, mert félő volt, hogy máskülönben ismét elkapnak. Habár folyamatosan megfigyeltek, az „eltemetett” fiút nem keresték tovább.

– Megtudta, hogy ki volt az a sírásó, akinek az életét köszönheti?

– Sok évtizeddel később egy rádiós interjúban elmeséltem ezt a történetet, majd pár hét után játszottuk az Egerek és emberek című darabot a Játékszínben. Amikor vége lett a darabnak, kijöttünk Harsányi Gábor barátommal – a kapuban már várt egy ember. Megkérdezte: „Maga a Dózsa László?”

Elmondta, hogy ő az a sírásó, aki kihúzott a sírgödörből. Hátborzongató érzés volt.

Ez az én történetem, amely egy a sok közül, mégis úgy érzem, nem eléggé figyelnek ránk, egykori szabadságharcosokra. Rengeteg ’56-os bajtársam nyomorban él (vagy élt), de sohasem tartotta a markát se pénzért, se kitüntetésért.

Sokan hittek és áldozták az életüket a független magyar hazáért. Patetikusan hangzik, de még ma is szükség van ezekre az örök értékekre ebben a szlengesedő, lekezelő világunkban is.

 

Tóth Gábor

A „véres csütörtök” emlékei – interjú Andrásfalvy Bertalannal a Kossuth téri sortűzről

Kiemelt kép: Tóth Gábor/Vasárnap.hu