‘56 hősei: a pesti srácok és Mindszenty József

Repül az idő, egyre kevesebb a szemtanú – ezért ha lehet, még sokkal inkább becsüljük meg őket. Idén 64. éve, hogy számunkra, magyaroknak október 23-a nemcsak egy átlagos nap, hanem – augusztus 20-a mellett – a legnagyobb nemzeti ünnepünk emléknapja. Nehéz ilyenkor nem belecsúszni a nagy, patetikus szavakba, amelyeket egyébként már kismillióan elmondtak, ám ettől még ugyanolyan igazak és szépek.

Én ma mégis arra vállalkoznék, hogy elmondjam, 1956 emlékezete – sok egyéb mellett – mitől is különleges, egyedi. Ezúttal hagyjuk Rajk újratemetését, tekintsünk el Nagy Imrééktől – a magam részéről mindkettőt szívesen és örömmel teszem –, és beszéljünk a pesti srácokról és Mindszenty József hercegprímásról!

Mert a pesti srácok és mindazok a névtelen hősök, akik fegyvert ragadtak egy igazságtalan, gonosz, sátáni rendszer ellen, utolsó mohikánjai voltak egy szebb világ neveltetésének. A pesti srácok nemzedéke volt az utolsó olyan eresztés, amelyik nem csupán a szavak szintjén volt képes erőteljesen megálljt parancsolni az önkénynek, hanem tettekkel is. Mindez azért válhatott valóra, mert a pesti srácok és lányok 1945 előtt születtek, vagyis annak a korszaknak voltak mementói, amelyben léteztek még eszmék, fogalmak és elhatározások relativizálás nélkül is. Amikor az igen valóban igent jelentett, és a nem kétségbevonhatatlanul nem volt. Ehhez egyáltalán nem volt szükséges, hogy adott személy gazdag vagy előkelő család sarja legyen. Teljesen természetesnek vette a társadalom túlnyomó többsége, hogy szavaink mögé a tetteinket is hozzárakjuk, a becsületünk mindennél előrébb való, s bizonyos jelszavakra – mint például a szabadság vagy a függetlenség – az életünket is felrakhatjuk. Nem azért, mintha bárki is örömmel halna meg, pláne nem olyan okokból, hogy kevésbé szerettek élni, szerelmesnek lenni, gyerekeket nevelni, részt venni a mindennapok teremtő munkájában; egyszerűen csak nyilvánvaló volt, hogy egyedi és súlyos helyzetekben az ember az életével is jótáll.

1945 nem egy önkényesen idevetett évszám, hanem szimbólum. Ezt a dátumot követően nagyon komoly erjedéssel és pár évre rá a teljes betetőzéssel megindulhatott a magyar társadalom totális szétverése, tönkretétele. A család, az iskolák, az egyházak, összességében a rend megsemmisítése volt a cél, és – bár most tényleg megígértem önmagamnak, hogy nem megyek be ebbe az utcába, korábban számos alkalommal beszéltem és írtam erről – pontosan ezért rendkívül visszás számomra, amikor kicsit vagy akár komolyabban is pálfordult komcsikat akarunk kinevezni ‘56 hőseinek.

Számomra nem fér bele, hogy egy polcra helyezzük a pesti srácokkal azokat a személyeket, akik az első sorban küzdöttek az 1956-ot megelőző években azért, hogy eleve olyan helyzet állhasson elő, amit csak forradalommal lehet kijavítani.

A nemzet pantheonjában ilyen embereknek nincs helye – és ha vannak a magyar emlékezetpolitikának még komoly feladatai – márpedig vannak, mégpedig nagy számban –, akkor ez a kiigazítás mindenképpen odatartozik. Nota bene, Nagy Imre szobrának eltávolítása a Kossuth térről remek kezdőlépés.

1956 azon ritka pillanatok egyike volt, amikor egy kimagasló, magyar történelmi pillanat egyben világtörténelmi pillanattá is vált. Kegyelmi helyzet, a szabad világ közvéleményének egyöntetű szimpátiája mellett, kezdve azzal, hogy a Franco-féle Spanyolország csak azért nem küldött katonai segítséget, mert ebben végül az USA megakadályozta – olyaddig, hogy európai kommunisták ezrei és ezrei ábrándultak ki végleg ebből a sátáni rendszerből. (Bár aki nem volt a gyengeelméjűség határáig elmenően naiv és/vagy tájékozatlan, az addig sem volt komcsi.)

Világosan megmutatkozott a világ előtt, mi is az a kommunizmus: vérben tocsogó, terrorisztikus pokol.

És ha már hősök: bizony abban is komoly feladatunk van nekünk, keresztény-konzervatív újságíróknak, hogy az őt megillető helyére tegyük a társadalom előtt is 1956 másik kiváló hősét: Mindszenty Józsefet. A hercegprímást, aki épp azért is vette komolyan közéleti állásfoglalásait – örök példát mutatva ezzel minden egyházi személynek –, mert tudta, ez pozíciójából következik: amennyiben nincs törvényes uralkodója az országnak, úgy a kormányzó vagy a nádor akadályoztatása esetén az esztergomi hercegprímást illeti a döntéshozatal és az irányítás joga.

Előttünk van ez a nagyszerű hős – és mégis képesek lennénk még mindig komcsikat a piedesztálra helyezni, csak azért, mert korábbi elvtársaik ellen fordultak, akik aztán kinyírták őket. Nagy kaland, korábban is előfordult már ilyesmi.

1956-nak ez a két csillaga kell előttünk ragyogjon: a pesti srácok, akiknek országszerte is számos követőjük volt, például a mecseki láthatatlanok – illetve Mindszenty József. A konzervatív, keresztény, jobboldali embernek ők a hősök, rájuk nézünk fel; önfeláldozásuk, saját életük háttérbe helyezése a nemzet oltárán az irányadó.

Tisztelet nekik – és ameddig csak lesz magyarság, örökre emlékezni fogunk rájuk!

Trombitás Kristóf