Ungváry Zsolt: A szebb jövő fáradhatatlan harcosai
A belvárosi presszóban – egy a szép őszi délelőttön – a két képviselőnő a kávéját kavargatva sóhajtozott, mennyit kell dolgozniuk, hogy a szabad, toleráns világot felépíthessék.
– Ági késik – állapította meg órájára pillantva Anna, majd intett a pincérnőnek. – Kedvesem, miért hagyja, hogy ilyen alantas munkát végeztessenek magával? Kiszolgálni másokat, csak azért, mert nő? Küldjön gyorsan ide egy férfi pincért, de ebben a momentumban azonnal, mert rühellek várni.
– Büszke vagyok rád – mosolygott Katka –, mert te még ilyenkor is, a jól megérdemelt szabadidődben is harcolsz az esélyegyenlőségért.
– Bizony, nekem az életem a jog, a türelem, a szeretet, az önzetlenség, a tisztelet… Na, csakhogy ideért – vette észre az asztalukhoz lépő pincért –, ha focimeccsre megy, biztos tud rohanni, meg az örömlányok után a vécében…
– Kérem, én nős ember vagyok két gyerekkel és…
– Koszos a poharam, törölje le az asztalt, a kávé pedig túl édes…
– Ön tette bele a cukrot…
– Akkor vonja ki belőle!
– Sajnálom, hölgyem, lehetetlent kér…
– Megtagadja, csak mert nő vagyok? Vagy azért, mert ellenzéki politikus? Utasításba adta magának az Orbán, hogy nem szolgálhat ki? Ezt is megírom a jelentésemben a szexista megjegyzéseihez csatolva. Na, tűnés, mert megjött a kollégánk.
– Bocs a késésért – ült le lihegve Ági, és kezével legyezte magát, miközben egyszerre sírt, nevetett és csodálkozott. – Nem tudtam bejönni az ajtón, nyomtam erősen, bele is rúgtam, de később kiderült, hogy kifelé nyílik. Mi a téma?
– A munkánk beérő gyümölcse.
– Mire gondolsz?
– A gyerekeink már szabad egyetemekre járhatnak, ahol ők döntik el, kik, mit, mikor és hogyan tanítsanak nekik. Lányaink Gothár Péterek keze alatt edződhetnek. Idejüket sokszínű muszlim közösségekben tölthetik, olvasmányaik cenzúrázatlan gendermesék lesznek. Csak egyet gondolnak, és megváltoztathatják a nemüket. Nem kötik majd őket nemzeti, nyelvi, vallási kényszerek. Bárhová mehetnek, mindenütt otthon érezhetik magukat.
– Nem is lesz igazi otthonuk – tromfolt rá Katka.
– Úgy, mint nekünk – bólogatott lelkesen Anna. – Hála az alanyi jogon járó kábítószereknek, boldogan élhetnek…
– Amíg meg nem halnak – vigyorgott Ági.
– De boldogan halnak meg! – folytatta Anna.
– Akkor vetethetik el a gyereküket, amikor csak kedvük szottyan – egészítette ki Katka.
– Nem lesznek anyák, apák és családok, csak az egyén és a horda. Nem jelentenek már számukra semmit olyan avítt fogalmak, mint erkölcs, hazafiság, tisztaság… Ha valaki megkíván valamit, azt elveheti. Ha nem tetszik neki egy szobor, ledöntheti…
– De irigylem őket – sóhajtott Ági.
– Igen – foglalta össze Anna –, mi talán már nem érjük meg, de azért dolgozunk, hogy a gyerekeink így élhessenek.
– Hiszen nekünk nincsenek is gyerekeink – nézett körül a kávét kavargatókon Ági.
Anna jóságosan elmosolyodott.
– Hát akkor a mások gyerekeinek. Tessék, most leleplezted, mennyire önzetlenek is vagyunk.
Ezen már mindannyian meghatottan nevetnek, örülnek, és szeretik magukat.
Ungváry Zsolt
A szerző további írásait ide kattintva olvashatja
Kiemelt képünk forrása: Pixabay
