Rendhagyó év előtt áll Németország

Két dolgot mondhatunk biztosra Németország elkövetkező egy évét illetően. Az egyik az, hogy jövő szeptemberben országgyűlési választásokat tartanak az országban, a másik pedig, hogy ezt követően a kancellárt biztosan nem Angela Merkelnek hívják majd. A ciklusa végén 16 éve kormányzó Merkel tudniillik már korábban bejelentette: nem méreti meg magát újra, illetve a párton belül is átadja a stafétát. Hogy a sok német által már most Merkel-korszakként emlegetett 16 év megítélése milyen lesz, azt az idő dönti el, annyi viszont biztos, hogy a német politika egy sokkal bizonytalanabb időszakba lép. Merkel pártja, a CDU, valamint a bajor CSU-val fennálló szövetség és a teljes pártstruktúra szempontjából is.

Egyedül nem megy – de kivel működik?

Kezdjük ez utóbbival. A nagykoalíció, vagyis a választásokon legjobban szereplő, ám sok tekintetben mást képviselő két párt együttműködése korábban – mondhatni – idegen volt a német politikától. A II. Világháború után egészen 2005-ig egyetlen példát találunk rá, még 1966-ból, amikor szintén a CDU és az SPD lépett koalícióra, többségük a Bundestagban akkor 95%-os (!!!) volt. A szövetség nem is töltötte ki a teljes ciklust, csupán 1969-ig állt fenn. Aztán hosszú évekkel később, 2005-ben alakult ki az a helyzet, hogy sem az SPD-Zöldek, sem a CDU/CSU-FDP (vagyis a Liberálisok) szövetsége nem tudott kormányt alakítani, ezért a szocdemek belementek a győztes CDU-val való szövetségbe. Az így létrejövő kormány a parlamentben szintén tekintélyes, 80%-os többséget alakított ki. Az a nagykoalíció főleg a szocdemek, vagyis az SPD népszerűségét ásta alá – nem véletlen, hogy 2009-ben Merkel egy jóval egyértelműbb erőviszonyokkal rendelkező CDU/CSU-FDP szövetséget hozott létre. 2013-ban aztán annak ellenére született ismét nagykoalíció, hogy a baloldal tudott volna a CDU nélkül kormányozni. 2017-re azonban ismét nem volt más választás, hiszen az alternatívaként tervezett CDU/CSU-FDP-Zöldek szövetségről folytatott tárgyalások kudarcba fulladtak, így államfői közvetítéssel végül a Martin Schulz vezette, mélyponton lévő SPD kénytelen volt beadni a derekát és újra Merkellel kormányozni.

Az erőviszonyok az elmúlt években csupán annyiban változtak, hogy a járvány megjelenéséig mind a CDU/CSU, mind pedig – és főleg – az SPD jelentős mértékben vesztett népszerűségéből.

Volt olyan pillanat is, amikor a közvélemény-kutatások adatai alapján a Zöldek és a CDU/CSU fej-fej mellett álltak.

A koronavírus elleni sikeres védekezés aztán hozott a kormánypártoknak, a helyzet ugyanakkor nagyon képlékeny. Egyrészt azért, mert az eddigi koalíció valószínűleg képtelen lesz annyi szavazatot összegyűjteni, hogy az elég legyen a biztos többséghez. Kis kitérő: ha 2005-től vizsgáljuk a helyzetet, jól látjuk a hagyományos pártok megújulásra képtelenségét, népszerűségvesztését és a német pártstruktúra jelentős alakulását.

Míg 1966-ban a két párt 95%-os, 2005-ben pedig 80%-os többséggel bírt, addig mostanra alig 50%-os az együttes támogatottságuk.

Jelen állás szerint ugyanakkor a baloldal sem lesz képes arra, hogy parlamenti többséggel rendelkező kormányt alakítson. A kereszténydemokraták és az euroszkeptikus AfD közösen közel lennének az 50%-hoz, utóbbi párt azonban – bár egy pillanatra úgy tűnt – még nem léphetett ki a köré húzott politikai karanténból. Egyetlen lehetőség maradt tehát, amelyet az „osztrák laboratóriumban” már tesztelnek: a kereszténydemokrata néppárt és a zöldek szövetsége. És valóban, ez stabil parlamenti hátteret jelenthetne; kérdés, hogy az ideológiai törésvonalak mennyire összeegyeztethetők. Kurz sok témában nehezen bír a kisebbik kormánypárttal, például a bevándorlás kérdésében rendre úgy születnek döntések és kormányzati nyilatkozatok, hogy ahhoz a Zöldek különvéleményt fűznek.

Igaz persze az is, hogy Kurz jóval karakteresebb jobboldali politikát folytat, mint Merkel – és ebből a szempontból nagyon nem mindegy, hogy mi történik a CDU-ban.

Ó, mondd, te kit választanál?

A teher pedig érződik is a kereszténydemokratákon, ez már tavaly és tavalyelőtt is jól látszott. Merkel ugyanis – bár 2021-ig kancellár marad – a pártelnökségről már 2018-ban lemondott. Két komolyan vehető jelölt indult harcba az utódlásért, a teljes mértékig az ő emberének tartott Annegret Kramp-Karrenbauer és a karakteresebb CDU-t, a jobboldali és keresztény értékek irányába tartó pártot ígérő korábbi frakcióvezető, Friedrich Merz. A küzdelmet végül egy hajszállal Kramp-Karrenbauer nyerte, és akkor úgy tűnt, ezzel ő lesz Merkel kijelölt utódja a párton belül a kancellári tisztségért is. A másik tábor elégedetlensége és zúgolódása azonban akkora volt, Kramp-Karrenbauer pedig olyannyira nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy pár hónap elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy bebizonyosodjon, nem lesz belőle kancellár. Erre ő maga is rájöhetett, legkésőbb akkor, amikor Merkel az igazán karaktergyilkos védelmi miniszteri posztot ajánlotta fel neki Ursula von der Leyen Brüsszelbe távozása után.

A CDU tehát ahelyett, hogy 2018. végén lezárta volna az utódlás kérdését és egy karakteres, erős névvel már akkor ráfordult volna 2021-re, még most is ugyanott tart, mint amikor Merkel bejelentette távozását.

Egyértelmű utód továbbra sincs, és két hónappal az újabb elnökválasztás előtt teljesen nyitott, hogy ki lesz a párt vezetője. Legtöbben most is egy párharcra számítanak, Friedrich Merz és a Merkel emberének tartott észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök, Armin Laschet között. Az esélyek most is teljesen kiegyenlítettek, az elmúlt hónapokban azonban egy újabb csavart láthatunk a történetben. Egyáltalán sem biztos ugyanis, hogy a decemberben megválasztott pártelnök lesz a kancellárjelölt is. Egyre többször merül fel a bajor miniszterelnök, Markus Söder neve, aki a bajor testvárpárt, a CSU elnöke is egyben.

Sosem fordult még elő a CDU/CSU szövetség történetében, hogy a „kistestvér” bajorok adják a kancellárjelöltet.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem ez lesz végül a megoldás. Egyes közvélemény-kutatások szerint maguk a szavazók is ezt szeretnék, és az is igaz, hogy Söder sokkal közelebb áll a berlini egyensúlyozó irányvonalhoz és az európai mainstremahez, mint elődei, akár Horst Seehofer, akár a legendás Edmund Stoiber. A bizonytalanság tehát a CDU-ban és a pártszövetségben is nagy, egy viszont biztos: minél tovább tart ez az állapot, minél később kezdi el felépíteni kancellárjelöltjét a CDU/CSU, annál nagyobb esélye van a többi pártnak. Egy gyenge CSU/CSU pedig sem Németországnak, sem az Európai Uniónak – és a komoly viták ellenére Közép-Európának és Magyarországnak sem érdeke.