A teremtés koronája és kockázata az ember
Nem jelent csupán egy aktuális problémára adott alkalmi választ – hanem a kezdetektől létező elkötelezettséget. Tehát nem csupán a klímavédelem keresztény megfogalmazása, nem csupán a sérült természet védelme (az is persze), hanem ennél sokkal több. Az egész teremtett világ iránti mélységes tisztelet, annak védelme és jó gazda módjára történő művelése, az ebből fakadó felelős magatartás. „Műveljed és őrizzed!” – szól a Szentírási parancs. Vagyis
felelős gazdái vagyunk, ha úgy tetszik, urai a teremtett földi világnak.
A zsoltáros ezt szépen fejezi ki, amikor így ír: „dicsőséggel és tisztelettel koronáztad meg, és kezed alkotásai fölé rendelted”. Felelős vagyok, mert rám bízták, és mert szépsége előtt levett kalappal állok. Ha az emberre nézek, aki nemcsak gazdája, de része is ennek a teremtett világnak, akkor ugyanez a csodálat és felelősség ébred bennem, hiszen az ember világa épp olyan gazdag és csodálatra méltó, mint a természet.
Nem csupán a természet, hanem a másik ember tiszteletét is feladatként kaptuk, azét az emberét, akit személyi méltósága, értelme és szabadsága messze kiemel a teremtett világ minden lénye közül.
Tesszük ezt annak ellenére, hogy tudjuk, az ember – éppen szabadsága miatt – hozhat rossz döntéseket is, többek között rombolhatja a természetet, vagy megsértheti a másik ember méltóságát. Hála Istennek, az ember ugyanakkor képes arra is, hogy helyrehozza hibáit, ez esetben a természet ellen elkövetett tetteinek következményeit is.
Ezért igaz az állítás: a természet sérelme és védelme egyaránt az emberi tevékenységben gyökeredzik.
Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a teremtésvédelem antropocentrikus, és nem ökocentrikus. A Laudato si’ – azaz Áldott légy! – kezdetű pápai enciklika azt mondja: „nincs ökológia megfelelő antropológia nélkül”. A szélsőséges ökocentrikus gondolkodás ugyanis eljuthat oda is, hogy az állatvilág egy-egy fajának védelme fontosabb az emberi személy tiszteleténél.
Ha a természet és az ember világa egyaránt csodálatos és védelemre szorul, akkor érthető, hogy az egyházi megnyilatkozások ugyanabból a magatartásból eredeztetik a környezet és a rászoruló ember iránti felelősséget. XVI. Benedek szerint „a természet károsítása szorosan összefügg azzal a kultúrával, amely az emberi együttélést is alakítja”. A pápa még mélyebbre megy, amikor az ökológiai felelősség gyökeréről azt mondja, hogy a természeti és társadalmi sérülések oka „az a hiedelem, hogy nem léteznek vitathatatlan igazságok, amelyeknek életünket irányítaniuk kell, s ezért az ember szabadságának nincsenek korlátai”. Ezzel implicite azt tanítja, hogy az ökológiai problémákkal kapcsolatban két szemlélet és magatartás létezik.
Az egyik az említett, a másik, amit a Laudato si’ alkotója mond saját névadójáról (Ferenc pápa Assisi Szent Ferencről – a szerk.), aki „összhangban állt Istennel, másokkal, a természettel és önmagával”. Ez az összhang, és az ebből fakadó szemlélet és magatartás nemcsak a belső békénk, de minden konkrét ökológiai törekvésünk megvalósíthatóságának feltétele, legyen az a hulladékkezelés vagy a karbonsemlegesség, vagy akár a 2030-as és 2050-es klímavédelmi cél. Végül nem feledkezhetünk el arról, hogy a teremtésvédelem kezdet óta létező szemlélete a mai fogyasztói világban milyen sajátos magatartást igényel.
Kényelemszeretetünk a termelési és fogyasztási kényszerrel együtt alakította ki életformánkat.
A Laudato si’ után az „eldobhatóság kultúrájának” nevezett életforma nem tartható tovább. Ez pedig feltételezi a keresztény ember számára régóta ismert erényt, a mértékletességet.
Harrach Péter Pál
A szerző a Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési képviselőcsoportjának frakcióvezető-helyettese.
