Nekünk Mohács kell!
Aki csak egy kicsit is érdeklődik a közélet iránt, az pontosan tudja, miért volt szomorú, egyben felháborító a tavaly őszi mohácsi helyhatósági választás; illetve azzal is tisztában van, hogy miért kellett a városban most vasárnap időközi voksolást tartani. Szekó József, a várost évtizedeken át irányító kormánypárti polgármester tragikus hirtelenséggel elhunyt, mégpedig a kampány olyan előrehaladott szakaszában, amikor a törvények már nem adnak rá lehetőséget, hogy bárki is új jelöltet állítson – így az MSZP-s induló, Csorbai Ferenc akár egyetlen érvényes szavazattal is megszerezte volna a tisztséget. Persze vissza is léphetett volna. Ezt azonban nem tette meg, és bár egy szavazatnál végül jóval többet kapott, sokat elárult a helyzetről, hogy a nem túl magas részvételi arány mellett is nagyjából kétszer annyi érvénytelen szavazat érkezett, mint amennyit Csorbai kapott…
Nyögvenyelős egy év következett; bár az egyéni kerületek mindegyikét megnyerte a Fidesz-KDNP – rémhírterjesztés gyanújába keveredő polgármesterrel, menesztett, majd visszahelyezett jegyzővel, no, nem ilyenekhez szoktak a mohácsiak. És végül elérkeztünk a vasárnapi naphoz. Az ellenzéki sajtó óvatosan elkezdte dörzsölni a tenyerét. Mohács lehet a Fidesz Mohácsa, értekezett az Index. Ha Mohácson meg lehet szorongatni a Fideszt, az ébresztő lehet Orbánnak, reménykedett a 24.hu.
És ahogy az tegnap este kiderült, fölényesen nyert Pávkovics Gábor, a kormánypártok jelöltje, 56 százalékkal, az ezúttal ellenzéki kamucivilként induló Csorbai Ferenc pedig épp csak átlépte a 40 százalékot. A 8 kerületből 6-ot nyert a Fidesz-KDNP, így a kompenzációs lista adta jelölteket is beleszámolva 7 kormánypárti és 4 ellenzéki képviselő alkotja az új testületet.
Megszorongatta az ellenzék a Fideszt? Aligha. Komoly választási küzdelemre kell felkészülnünk 2022-ig, ahol minden egyes megmérettetés igazi harc lesz, ahogy azt Orbán Viktor is mondta? Teljesen bizonyosan.
Az ellenzéki sajtó menteni igyekszik, ami menthető, azt bizonygatva – újfent a 24.hu friss cikkét tudom felhozni –, hogy Mohácson bizony megerősödött az ellenzék, és korábban elképzelhetetlen lett volna ez az eredmény. Oké, ez érdekes felvetés, vegyük is át. Eddig minden egyes alkalommal, Mohácson és máshol is, bármilyen választás volt is az országban – az eddig alatt nyilván a 2018 előtti időszakot értem –, 2-3 ellenzéki kihívó állt fel a Fidesszel szemben, akik nyilvánvalóan, már csak a választási matematika miatt is, egymást gyengítették. Hiszen a kormánypárti szavazatok egy közösségnél koncentrálódtak, míg az ellenzéki érzelműeké több helyen. Ergo kalkulálva volt, hogy a fölényesnél is nagyobb győzelmeket lehet aratni hagyományosan jobboldali településeken.
Most pedig azt történt, aminek a próbáit már láthattuk több helyen is (Szerencsen is ezzel kísérletezni majd): az ellenzék egyetlen közös jelöltet indított, vagyis mindenki, akinek fenntartása volt a jelenlegi kormánnyal szemben, kizárólag egy irányba tudott szavazni. Ez van, ezt kell szeretnie.
A teljes baloldali térfél összefogása (és számos elv feladása) után ezek az elemek tényleg azt próbálják meg sikerként elkönyvelni, hogy képesek voltak 60 százalék alá húzni Pávkovics Gábort – és az eddigi 0 helyett 2, azaz kettő egyéni körzetet szereztek a 8-ból?
Mert ez a maximum, amit tudnak, ennél jobban már nem képesek összeállni, tapadni, választási megállapodásokat kötni – tudja a fene, hogyan lehet ezt még cifrázni…
Hát persze, hogy jobban szerepeltek: nem volt más a pályán. És az emberek egy része amúgy is jobban érzi magát, ha nem pártlogót választ, hanem valami civiles cuccot; ha kamu, hát kamu, de az mégis menőbb, komolyabban vehető és olyan felelősebb, nem? Azt is tudjuk, hogy az ellenzéki szavazókat immár nem riasztja el, ha együtt indulnak a pártok, sőt, nagyon tetszik is nekik, lelkesebbé teszi őket.
Ám így a vége felé beszéljünk egy valóban fontos dologról is, amihez az apropót a lengyel elnökválasztás adja meg. Lengyel barátainknál az év elején még nem az volt a kérdés, hogy ki győz ezen a megmérettetésen, hanem az, hogy Duda pontosan mennyivel veri meg a balos, szintén minden ellenzéki által támogatott jelöltet. Innen jutottunk el aztán odáig, hogy az államfő végül épp csak képes volt megszerezni a győzelmet… Mert minden ellenzéki pénz, szürkeállomány – ne áltassuk magunkat, van azért ilyen is bőven –, buzgalom és főleg külföldi segítség (annak eszmei és anyagi oldalával egyetemben) egyetlen jelölt érdekében hasznosult.
Mindent feltettek egy lapra – és szerencsére nem jött be nekik. De nagyon, nagyon kicsin múlt.
Ezért nem lehet eleget hangsúlyozni, emlegetni és készíteni a sajátjainkat arra, hogy nekünk is ilyen kampányokkal és választásokkal kell szembenéznünk. Persze, minden országgyűlési választás előtt elhangzik, hogy ez most tényleg az eddigi legfontosabb, legdurvább, leginkább befolyással bíró választás az elkövetkezendő évtizedek szempontjából, de 2022-re ez hatványozottan igaz. Az időközi voksolások egy-egy főpróbát jelentenek. Kemény évek állnak előttünk, minden energiánkra szükségünk lesz, mert a túloldalon – kis túlzással – a fél világ pénze és befolyása adott.
Éppen ezért szívmelengető látni az olyan egyértelmű sikereket, mint a most vasárnapit. A baloldal pár napon át még nyilván azon lesz, hogy tovább táplálja az alternatív valóságokat nagy lelkesedéssel követő híveit, de számunkra ez irreleváns. Egy újabb, sikeres harcon vagyunk túl – nem állhatunk bele kisebb nekibuzdulással a következőbe sem.
Trombitás Kristóf
